Csodák csókját hozza szél
érezheti mind, aki él.
A frissen sült kenyér illatát,
hogy este együtt a család.
A szomszédban zongoraszó hallik,
az idő hajgumiként nyúlik.
Nyílnak a kertben a virágok,
össze simulnak idegen világok.
Az élet örömhangon zenél,
a szépség nem a nagy dolgokban él.

Többet várni, mit ad nekünk
elszaladó élet,
olyan, mint a mennyek fölé
tenni fel a lécet.

Lapot húztam huszonegyre
nem tudom mit várok,
vad kalandba vágtam magam
sorsom arcon hágom.

Lehet, hogy már holnapután
nyúl viszi a puskát,
benne van ez a pakliban
vállalom a buktát.

Írtam egy pár sort, bár nem vagyok nő,
de belegondoltam mit érezhetett ő.

Sétálva este a parkban
egy fekvő férfit láttam a bokorban.
Jól van uram? Kérdeztem tőle,
de válasz helyett arcomban volt ökle.
Ugrott vágyával durván énrám,
magját belémlökte, s hörgött némán,
és jött a másik élveteg barom,
úgy éreztem jobb ha most hagyom,
mert szabad csak akkor leszek,
ha e szörnyűségbe beleegyezek.
Négyszer-ötször tették meg velem,
a fájdalomtól felejtettem nevem.
Mikor ott hagytak a fűben pihegve
felhúztam bugyimat lassan remegve,
szégyenérzettel telve indultam haza,
úgy döntöttem ezt nem mondom el soha.

Mikor én gyermek voltam
volt egy csendes világ,
legyél jó, büszke fiam
így nevelt az apám.

Forradalom borzalma
vette el a hitét,
vörös, pufajkás barmok
megkínozták szegényt.

Gyermekként nem értettem
mi az a gyűlölet,
nem mesélt el nekem
éjsötét bűnöket.

Lubickoltam a létben
vidám gyermekkorban,
szabadságra leltem, mint
apám ötvennyolcban.

Becsülettel nevelt fel
erőt adott nekem,
ha csetlettem – botlottam
megfogta a kezem.

Mit tőle a vörös szél
elfújt mindörökre,
egyszer én visszasöpröm
szívvel megjelölve.

(Egy névtelen szamuráj énekéből. 14. század)

Nincsenek szüleim.
Az ég és a föld az apám és anyám,
és az örökös éberség a hazám.
Az őszinteség az egyetlen varázsom
és lélegzetem ritmusa az életem s halálom.
Nincs testem kivéve a kitartás,
és nincs más stratégiám mint
az árnyéktalan gondolkozás.
Az egyetlen jövedelmem az értelmem,
és rejtett titkom a saját jellemem.
A szemem a mennyek villámlása.
Érzékenységem a fülem hallása.
Sebességem a végtagjaim,
íme, a leghűbb barátaim.
Csodám a helyes cselekedet.
Az alkalmazkodás határozza meg elvemet.
Egyetlen ellenségem a hanyagság,
és kardom a pucér valóság.