Tél van, kint fagyos hideg.
Szívemben forróság, egész testem megremeg.
Könnyes szemem, ablakomon jégvirág.
Kitekintek, visszatekint egy zord emlékvilág.
Apró emlék, egy érzés, mely fűti testem.
Egy régi nap, amikor szerelembe estem.
Egy régi nap, gyönyörű éjszaka.
Nem volt ez más mint a nyár évszaka.
Egy érzés, mely egy éve él bennem.
Együtt voltunk, akkor is kettesben.
Ajándékok között, karácsony éjjelén.
Legszebb ajándék nekem Ő és neki én.
Csodálatos percek, csodálatos órák.
Vele élhettem át életem ezredfordulóját.

Ébredés után keresem a helyem,
a szürke fátyolt kapott eget lesem,
esőcseppek sora töri a csendet,
megszokott illat tölti fel a teret.

Nézem a fákat, a bokrot a kertben,
hogy lesz lassan minden zöld, egyre zöldebb,
keresek valamit, mely megértést hoz,
tekintetem egy megtört vödörhöz vonz.

Mindig is ott volt a kert szegletében,
nem mindig van az ember figyelmében,
hisz a napsugár átsuhan a széllel,
csak az eső hoz borulást az égre.

Úgy tűnik, félig telve van már vízzel,
bizony, tudjuk, összejátszik a szívvel,
minden egyes csepp egyenlő egy heggel,
nem az elsőt kapja a mai reggel.

Telnek az órák, míg haragos az ég,
és egyre jobban mondja a magáét,
gyorsan gyűlik védtelen, nyílt terepen,
elkerülni nem tudja a sebeket.

Egy ponton túlfeszül a víznek szintje,
túlcsordul, akár az érzelem innen,
könnyel együtt áztatja hát a földet,
ez örökre fájó lesz a vödörnek.

Az anyák csendben jönnek a világra.
A kevésre azt mondják, nem szeretik.
Dzsengát építenek az elmosott edényekből.
Vádló szavak nélkül törlik a könnyeket.
Titokban isszák a vodkát.
Csendben viselik a csonttörő pofonokat.
Helyettük a nővér kiált fel.
Miután gyermekük felnőtt, plüssmacikkal veszik körül magukat.
Az üvegszemek vég nélkül ontják a könnyeket.
De csak tükröt tartanak, vigaszt nem adnak.

Szürparanokromenoi-Korponai István

Édes hársillat úszik lebben
a légben ősi utak titkok őrzői
Simogass mint az angyalok szárnya
s nagy busa gonosz fejem lehajtom.
*
Valaki mindig hiányzik bénult
szívünknek az édes pillanatból,
hogy az élet,lelketlen,rongy,hazug
nótája,megszentelt ima,ima maradjon.
*
Istenek ők,gyermek ember Istenek
remegő szemű hajósok a végtelen tengereken.
Nincsen e világon számukra áldás,semmi.
Sorsok,véres harcos sorsok az övék
Árulás ,veszteség koszorúi,babérjuk.
*
Hogy kik voltak ők? Oh Máriám!
Tavasznak nyitói tört oltárok között
A Magyar mezők romlatlan gyermekei
Vizek szentelői kiszáradt medrekben.
*
Valakik mindig hiányoznak az édes
pillanatokból,hogy Teremtő Istenünk
az itt hagyottakat fájdalmuktól
megőrülten az életért szeresse.

Hallom, amit gondolsz, s hogy kiről.
te látsz engem, s lelkem fáját, ahogy kidől.
Feléd dől, nyílegyenesen feléd,
pedig te vágtad ki, te vájtad ki szemét.

Maga az ördög vagy, csak a parfümöd angyal,
a pokolba kívánlak , de kérlek ránts magaddal.
Had lássam, ahogy elégsz, s had égjek veled
Kereslek a tűzben, miközben te a felhőket szeled.

Volt, mikor a lelkem fája vígan mulatott,
végül mindig nálad halt meg, mindig ugyanott.
Vakul rügyeztek érted ágai, zöldelltek a levelek,
Véletlenül már rég megszerettelek.

Mindig érted nő újra, s mindig miattad hal meg,
Nekem mindig a tűz jut, s neked mindig a felleg.
Magadnak nem adtál időt, nekem még annyit sem.
Lelkem fája ezért kidőlt, mert én mindent elhittem.