Szófelhő » Eget » 81. oldal
Idő    Értékelés
Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.
Torkomban nincsenek szavak,
csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,
néha úgy érzem, szétszakad.

Akár egy vulkán, mely belülről forrong,
s kitörni nem tudott soha,
ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol
lelkemben most az indulat.

Hozzád bújnék. De félek: megéget
az a tűz, amely lángra kap
szemedben, melyet látni vélek,
mikor átfogod vállamat.

Lelkem már most is annyira megtört,
mint üveggyöngy, amely meghasadt,
szeretnélek, de annyira félek!
Nem bírom már, ha bántanak.

Neked az érzés szalmaláng csak,
amely könnyedén lángra kap,
de nekem izzó, forrongó láva,
mely mindent magával ragad.

Ne kísérts engem! Kerülj messze!
Máshol is vár rád pirkadat,
szikrázó fény, mely rád világít
eloltva minden vágyadat.

Nekem a láng az akkor kell csak,
ha a parázs is itt marad,
s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,
megőrizve a lángomat.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 1417
Végtelen hosszúnak tűnnek a percek
ameddig hozzád érkezem,
pedig sietek. S a kavicsos úton
szinte már futva lépkedek.

Lassan pereg a perc, az óra,
szinte már alig észlelem
csak szívem nyugtalan dobbanása,
sürgeti minden ízemet.

Tudod: tegnap még nem akartam,
hogy magadhoz láncolj teljesen,
hiszen annyian bántottak már,
s túl sok seb van a lelkemen.

Mégis: valami belülről úgy űz,
szinte égeti mindenem,
mint futótűz, amely sebesen terjed,
keresztül gázolva mindenen.

Ez a tűz most már hozzád láncol,
te gyújtottad fel mindenem.
Te vagy csak, aki elolthatja!
Többé már nem kell senki sem!

Olyan félénken érek hozzád,
még a szívem is megremeg,
s érzem ereid lüktetésén,
ugyan úgy vágysz rám, és szeretsz.

Sosem hittem, hogy valaki egyszer
áthatol még a szívemen
Hiszen úgy védtem, mint a páncél,
amelyről minden lepereg.

Most itt vagyok. Karodba bújva,
s szerelmem olyan végtelen,
mint a csillagok fent az égen,
melyek annyira fénylenek.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 484
Ne búsulj bent a hideg szobában,
állj fel! Tárd ki az ablakod!
Hagyd, míg a napfény meleget áraszt
megpihenve az arcodon.


Ne búsulj bent, magadba hullva,
mint egy árnyék, mely egyre fogy,
jöjj közelebb és állj ki a fényre,
látod? Most minden úgy ragyog.


Nézd! Még a felhő is nyugodni készül,
átölelve a kék eget,
Játszi mosollyal simogatva
bólint, azután messze megy.


Ne gubbassz bent! Látod, most minden
olyan vidám és éltető,
mint a napfény, mely simogat téged,
mint egy érzéki szerető.


Ne búsulj bent! Jöjj ki a fényre!
Hadd simítsa az arcodat!
Hagyd a bánatot messze tűnni!
Hidd el: leszel még boldogabb.

Lesz majd még időd nevetni, sírni,
s holnap talán majd úgy ragyogsz,
mint a csillag, mely éji sötétben
Olyan fényesen felragyog.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 510
Évek múltak el, és te elmaradtál,
emlékeimben lassan megfakulsz,
nem fáj már úgy, ha lehunyt szemeimmel
arcodat látom, ahogy lángra gyúlt.


Messzire tűnt az idő sodrásában
szemeid fénye mely úgy csillogott,
hogy el hittem azt a két szemedbe nézve,
veled lehet csak biztos holnapom.


Ma már tudom, hogy hazugság volt minden,
s hazug volt minden szó az ajkadon,
és az a tűz mely szemeidben égett,
hazug volt, mikor értem csillogott.


Évek múltak el. Szívem mélyén dér van,
nem maradt más, csak néma, bús közöny,
sötét hajamra sűrű dér szitál már,
s a rút idő szárnyán én is őszülök.


Néha még feltűnsz elmúlt álmaim közt,
de az emléked ma már oly ködös,
mint megfakult kép az esti szürkületben,
míg halk sóhajjal az este beköszönt.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 1723
Folyóparton víz messze viszi a bendzsó hangokat
Őrülten süt a nap, de nem vetít árnyék ráncokat.
Halak a vízben fickándoznak, csak ki-kiugranak,
Lent a mély vízben nem, de tán' kint… vetnek árnyékokat.

Fent, ég kékjében látunk vitorlázó madarakat
Lenn, földön látni a suhanó, pici árnyacskákat.
Ha helikopter érkezik, vetül kicsit nagyobb
Utasszállító repülőnek meg sokkal nagyobb.

Van persze titokzatos holdfény árnyék
És van oly' csodás színpadi árnyjáték.
Árnyat vet ránk a napszemüveg
Hűs árnyat ad a homok üreg.

Az elrobogó gőzös füstje illanó árnyat ad
De az állomáson, míg vizet vesz, kicsit megmarad.
A madarak című filmben tömegárny borította földet,
Napfogyatkozásnál a holdunk árnya öleli a földet.

A bogrács párafelhője, illatos árnyat festeget,
És a szakács mikor kavarja, eljátssza a felleget.
A fény és árnyék, mint összeesküvők csak sutyorognak,
Vagy lehet, hogy szerelmesek, ezért-azért összebújnak?

Bizony oly' sok ember van, ki árnyékban éli életét
Mihez nem is kell felvennie a fekete mentéjét…
Emberi létnek is bőven van árnyékos oldala
És kinek ez sötét, annak nem sokat süt Napocska!

Simléderes sapka azért van, hogy árnyékoljon
Bősz napsütésben, így a szem messzire ellásson.

Vecsés, 2014. január 26. - Kustra Ferenc József
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1229