Ne búsulj bent a hideg szobában,
állj fel! Tárd ki az ablakod!
Hagyd, míg a napfény meleget áraszt
megpihenve az arcodon.


Ne búsulj bent, magadba hullva,
mint egy árnyék, mely egyre fogy,
jöjj közelebb és állj ki a fényre,
látod? Most minden úgy ragyog.


Nézd! Még a felhő is nyugodni készül,
átölelve a kék eget,
Játszi mosollyal simogatva
bólint, azután messze megy.


Ne gubbassz bent! Látod, most minden
olyan vidám és éltető,
mint a napfény, mely simogat téged,
mint egy érzéki szerető.


Ne búsulj bent! Jöjj ki a fényre!
Hadd simítsa az arcodat!
Hagyd a bánatot messze tűnni!
Hidd el: leszel még boldogabb.

Lesz majd még időd nevetni, sírni,
s holnap talán majd úgy ragyogsz,
mint a csillag, mely éji sötétben
Olyan fényesen felragyog.

Évek múltak el, és te elmaradtál,
emlékeimben lassan megfakulsz,
nem fáj már úgy, ha lehunyt szemeimmel
arcodat látom, ahogy lángra gyúlt.


Messzire tűnt az idő sodrásában
szemeid fénye mely úgy csillogott,
hogy el hittem azt a két szemedbe nézve,
veled lehet csak biztos holnapom.


Ma már tudom, hogy hazugság volt minden,
s hazug volt minden szó az ajkadon,
és az a tűz mely szemeidben égett,
hazug volt, mikor értem csillogott.


Évek múltak el. Szívem mélyén dér van,
nem maradt más, csak néma, bús közöny,
sötét hajamra sűrű dér szitál már,
s a rút idő szárnyán én is őszülök.


Néha még feltűnsz elmúlt álmaim közt,
de az emléked ma már oly ködös,
mint megfakult kép az esti szürkületben,
míg halk sóhajjal az este beköszönt.

Folyóparton víz messze viszi a bendzsó hangokat
Őrülten süt a nap, de nem vetít árnyék ráncokat.
Halak a vízben fickándoznak, csak ki-kiugranak,
Lent a mély vízben nem, de tán' kint… vetnek árnyékokat.

Fent, ég kékjében látunk vitorlázó madarakat
Lenn, földön látni a suhanó, pici árnyacskákat.
Ha helikopter érkezik, vetül kicsit nagyobb
Utasszállító repülőnek meg sokkal nagyobb.

Van persze titokzatos holdfény árnyék
És van oly' csodás színpadi árnyjáték.
Árnyat vet ránk a napszemüveg
Hűs árnyat ad a homok üreg.

Az elrobogó gőzös füstje illanó árnyat ad
De az állomáson, míg vizet vesz, kicsit megmarad.
A madarak című filmben tömegárny borította földet,
Napfogyatkozásnál a holdunk árnya öleli a földet.

A bogrács párafelhője, illatos árnyat festeget,
És a szakács mikor kavarja, eljátssza a felleget.
A fény és árnyék, mint összeesküvők csak sutyorognak,
Vagy lehet, hogy szerelmesek, ezért-azért összebújnak?

Bizony oly' sok ember van, ki árnyékban éli életét
Mihez nem is kell felvennie a fekete mentéjét…
Emberi létnek is bőven van árnyékos oldala
És kinek ez sötét, annak nem sokat süt Napocska!

Simléderes sapka azért van, hogy árnyékoljon
Bősz napsütésben, így a szem messzire ellásson.

Vecsés, 2014. január 26. - Kustra Ferenc József

Van-e mély, vaksötét vagy az nincs?
Mert nem más, mint világosság nincs…
Éjszaka csak azért van (benne a sötét)
Hogy a Nap is pihenjen, lelje gyönyörét.

A halál nem éppen élet ellentéte
Hanem annak végleges hiánya, vége!

Jégeső veri bele, földbe a fűszálat,
Ódon, ősi várat idő vasfoga mállat.
Tehén tőgye begyullad, ha nem eleget fejik,
Reggeli nap sugara hajléktalanra esik.

Kietlen a puszta, dühöng a vágyam csendje...
Kiáltok vakvilágba, mi gyönyörök kertje.

Biciklikerék a nyolcassal kacsázik,
Kopasz kutya hóviharban ázik-fázik.
Leírt ember, tán' már nem lesz parkett táncos,
Pedig volt ő valamikor igen sármos.

Rám küldte a világ az ordas ebét,
Erdőn, nádason hajszol, hallom neszét.

Ettem áfonyát és rágtam fa kérgét
Bőrömön éreztem tél gyűlöletét.
Halk léptek is lehetnek halált hozók,
Táj vonít, küzdenek a hadakozók.

Ébren vagyok, de nekem mindig csak éj van,
Világgal bajlódok, mindig keresztút van…

Van még dolgom? Mint csepp a folyamban,
Felolvadok hömpölygő koromban.
Korolvasztó tüzére dobnám a szenvedésem,
Majd lentről kinevetem a saját temetésem…?

Még sosem voltam semmihez ily’ közel,
Derékig halálba ásva még küzdők ezzel…

Mangrove ágakon lépegetek,
Krokodil várja… le mikor esek.
Szemben velem hat méteres boa,
Látom… lassan kinyílik a szája.

Sorsom nyersanyagát mások (össze!) keverték...
Ha volna arcom, volna út… tovább mehetnék.

Vecsés. 2011. augusztus 12. - Kustra Ferenc József

Nézem a caj láncomat… kopott.
Olyan, mint egy nyugdíjas kokott.
Kopott vagy anyaghibás, törött?
Ügy tűnik eleget körözött.

A cajom kormánya deformált,
A csengő sem szól már, korrodált.
Küllők töröttek, hiányosak,
Úton fuvallatok pofoznak.

Haladnék a ronccsal, cajoznék,
Országút vándora lehetnék,
De nem lehetek nincs eszközöm,
Nem sok, de nincs ennyi örömöm.

Vecsés, 2002. március 24. – Kustra Ferenc József
„caj” = szlengben; kerékpár (a „bicajból” eredeztetett)