Ha van Sorsom, hát az bizony nem szeret.
Csak messziről, túloldalról integet.
Szerencse adó jó isten, add nekem,
Hogy ne kelljen, így... jobb legyen életem!

Volt már felettünk mennykő is, tán' több ezer,
Lopakodós az alkonyat, körbeteker.
De engem Ők csak kevésbé szeretnek,
Úgy gondolják, senki vagyok... eretnek.

Villám-szimfónia szól a sötétlő égből,
Feketés füst száll a sors hajókéményéből.
A forró vaskazánban fekete kőolaj ég,
A sors tán' részegen henceg; a kezdet már a vég.

Mindig is a mézes ajkaival csábított,
Én elvesztem örvényében, ő csak ámított!
Lehúzott a mélybe...
Le a meredélybe.

Jobb volna végre embernek lenni!
Embernek, másnak nem... soha semmi!

Vecsés, 2012. január 6. – Kustra Ferenc József. íródott önéletrajzi írásként.

Tavaszodik…

(3 soros-zárttükrös duó!)
Félig csukott szemmel, kilesek az csukott ablakon,
Felpróbálok ébredni konokon… ezen hajnalon…
Félig csukott szemmel, kilesek az csukott ablakon.

Feszegetem még a redőnyt is, hogy kilássak résén,
Feszegetem, végre kilátok a szempillák résén…
Feszegetem még a redőnyt is, hogy kilássak résén.
*
(Bokorrímes duó)
Látom a szemközt távoli hegy takarja kissé, sárgás sminket,
Látom még följebb, hogy az ég kékje, szinte tenger-azúr lehet…
Látom, hogy egészen fönt, gőz-fehérek sok, kis bárányfelhők,
Latom, hogy szél sem fúj, de akkor mitől előre lendülők?

Megyek az udvarra, hogy már végtére ébredjek,
Megyek az udvari homokozóba, hogy keljek…
Megyen a szabadba, hogy már végre lélegezzek,
Megyek a homokba, de mezítláb nem süllyedek.
*
(Leoninus)
Az udvarban jól elvagyok, Balatoni szirének hangját… hallgatok.
Az udvarban, már kint vagyok, de ébredést hiányosan tapasztalok.
Az udvarban, szirénhang bizony kevéske… mert a Balaton jó messze…

Az udvarból látom szemközti hegyecske átfesti sárgát, mintha festő lenne…
Az udvarból már látom ég kékje nem is azúr, a kékség színe is már lazul?
Az udvarból látom, máshol is színek ilyenek… És később, ha sétálni megyek?

Vecsés, 2023. március 24. – Kustra Ferenc József – íródott; anaforás, alloiostrofikus versformában a tavaszi ébredésről…

Élénk zöld határ,
Agg nyárfák oltalma hű.
Vadat óv, ölel.

Dús növény zsenge,
Kalászt rejt a friss hajtás.
Bőséget osztó.

Üde szél csak leng,
Távol hullámzó hő száll.
Békés ringatás!

Bogár nem pihen,
Lazán libben fény felé.
Zümmögő ima.

Árnyékban illat
Hömpölyög, időfüggő.
Csendes szieszta.

Dunatőkés, 2024. március 17. -Ostrozásky Gellért- íródott: haiku csokorban.

Még hideg a hajnal, még sötétek a felhőfodrok,
Még szárazak a füvek, levéltelenek, fák, bokrok.
Még nem látjuk, hogy milyen is a virágok mosolya,
A színpompa varázsát még csak az agyunk hordozza.

Lesz itt tavasz, ha énekes madarak, egy fülbemászó dallal,
Vidámkodnak, szaporodnak, röpdösnek, az ideért tavasszal.
Majd akkor az új hajnal pirkadat, beköltözik a szívünkbe,
A sok szép, az új meg, nagy-nagy reménnyel költözik a lelkünkbe.

A napsugarak, majd a fényükkel kísérnek, kint az udvarba,
Ha az arcod odatartod, melengetik azt... úgy simogatva.
Akkor már nem lesz hajnali harmat, meleg lesz az idő,
Köszöntheted az újító tavaszt, mert máris megjött ő.

Az erejével, majd megszédíti a földet, az embereket,
A fényre éhezett állatokat, ezzel adja a lényeget.
Az új tavasz, majd gyengéden dúdolja neked, élet új dalát,
Szívekbe, eszekbe hatolva, és virágoztatja almafát.

Vecsés, 2015. február 5. – Kustra Ferenc József – íródott: Piszár Éva: „Tavaszi pezsdülés” c. verse ihletésével.

Harcunk a sok közül…

Három holló károg a fán.
Szárny lebegtetve, tőlem is elvárván,
Hogy én is károgjak, mint ők,
Mondjam, hogy kár, mint egy csapatban levők.

Most látom, nem három varjú károg, na!
Eget befeketítik és ez a tömeg záloga,
Hogy büntetlenül kárognak nép ellen,
Mi meg vijjuk harcunkat a fekete tömeg ellen.

Nem tudnak gyököt vonni és jól összeadni,
Nem tudnak… gondtalanul és folyvást károgni.
Ha nem szólunk valamiért, azt mondják, hogy kár…
Ha meg szólunk valamiért, akkor meg, kár… kár…

Budapest, 2005. június 15. – Kustra Ferenc József- szabadságharcaink emlékére!