Görbe utcán, görbék a fények,
Görbe fényekben görbén nézek…
Hah! Látom jó görbék a lények…

Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok!
Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok…
Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket.
Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet.

Engemet mindig is becsaptak igéző álmok,
Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok
Az enyém, már csak a méla csend...
Énnekem, ez már nem is esend.

Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat!
Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat!
Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik,
Abból bizony, fájós, mélás csend adódik…

Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül,
És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül.
Én már békét akarok, csatáztam eleget,
Éreztem már sokszor hideget és meleget.
Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere,
Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje?

A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli,
Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi.
Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti.

Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban,
De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban…

Szeretnék még én neszező nádasban járkálni,
Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni.
Egy kis csendben alvás után,
Csendben elillannék, sután.

Méla csendben egy tisztáson ülni a padon,
De nem ott, ahol életveszélyes a vadon.
Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet,
És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek.

Vecsés, 2015. február 21. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

A naplementéről…

Ajtófélfán a
Bíborszín tükröződik.
Sötét éj… terül.
*
Alkony, bódító,
Ég meg skarlátvöröses.
Láthatár lángol.
*
Esti lángolás
Vörösre festi eget.
Felhők színesek.
*
Vörös áhítat
Borítja, meleg estet.
Sötét békesség.
*
Ha estefele
Megjön, lehuppan a csend.
Bíbor ég, szépség.
*
Naplemente, ég
Vöröses bársonyában.
Éjjel, nesztelen.
*
Ha alkonyodik,
Nap is elvonul, humni.
Bíbor ég alatt.
*
Zenitnek szélét,
Nap, megcélozta! Megy is.
Bíborból, éjbe.
*
A nap, bénán megy,
A horizont-semmibe.
Bíbor, éjbe csap.
*
Alkony már leszállt
Ég láng piros, majd, éj-kék.
Láthatár, sötét.
*
Alkonyi estben,
Holdsarló bíborban ül.
Az éjben kaszál.
*
Fekete sötét,
Magában, pasztellt mutat.
Este volt bíbor.

Vecsés, 2017. március 11. – Kustra Ferenc József- eredeti Baso féle stílusú haikuban…

Hold-varázs ragyog
Sápadt csillagok között.
Kerekded élmény!
Felhőtlen a fényözön,
Hatásában nincs közöny.

Telihold-szépség,
Éji égen gömb mosoly.
Fotogén-arcú.
Sok szem most eget figyel,
Alvást csak hajnal hoz el.

Hőáradat leng,
Ring a dús búzamező,
Kenyérérlelő!
Magból áradt szeretet,
Arany kincs mi megetet!

Kalász beérett,
Indul a dicső menet.
Áldott aratás!
Magtár telik étellel,
Hálás ember ünnepel!

Finom kenyérnél
Nincs jobb. Égi táplálék.
Méltatlan-becsült!
Jézus kenyeret osztott,
Új Hit-életet adott.

Fény és a sötét, találkozott, összeölelkezett,
Aztán a sötét orvul, fényeket durván felöklelt.
Pendültek fény húrok, szóltak lélek dallamok,
Mint tiszta szűz hó… olyan tiszták a szólamok.

Hullhat ónos eső, vagy fehéres hó, fájhat a fej, mégis leszáll az est
És a sötétség a maga feketeségével, mindent éjszínűre fest.
Óh, éjszaka, ha eljössz közénk, a szívünket eluralja a félsz…
Akkor majd remegve, tátva maradt szájjal hallgatjuk, miket mesélsz.

Szemem, lelkem fürkészi a fönti eget,
Még kutatom, e szépségben mit ihletett…
Gyönyörű, vizuális élmény kiváló,
Szépségével a természet oly' pazarló.

Vecsés, 2015. március 14. – Kustra Ferenc József