Fönt, kék ég alatt
Száll boldogság madara?
Vajon, milyen kék?
*
Élet karmája
Csillagokban van rejtve.
Kódolt üzenet?
*
Öregen, élet
Peremén állva várunk.
Idő, nem áll meg.
*
Lesz kit lelőknek
Aztán, hosszan bukdácsol…
Mennyországban van.
*
Van, ki már unja
Ácsorgást, előre lép…
Mennyek, fogadja?
*

Az elveszett lélek gyásza megmarad,
A megmaradt lélek, életbe ragad.
*
Remény hídján, átmennék Veled!
Csak remény van! Szeretem a melled.
*
Reményem hajóhídján várakozás zászlaja lobog.
Nézem, mi lesz? Remény, elkocog...
*
Teremtesz és kitörölsz, Te gazember!
Reményem, immár nem vagy ember!
*
Holdfény, felhők között bujdokol,
Szomorú, sötét pillanat lesz a vég.
*

Az élethajóm
Fölfogja gyenge szellőt!
Mire sem elég…
*

Csillagfényben látni, az ezüst holdfényt,
Halál közel... nem lesz dicsfényt…
*

Vecsés, 2018. augusztus 28. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjúban és tízszavasokban.

FAROS POETICA

Mint érett gyümölcs a farod,
tökéletesen fenséges,
a páros két fél fenék
mérhetően egységes.

A keleti kalifák
drága kincsként csodálnák,
és a nyugati pápaság
mint ritka szépség bírálnák.

Az ókor barlang lakója
napokon keresztül vadászná,
és a fenék szakértő
szonettbe vonva imádná.

Tehát vigyáz a szép farodra
míg mulandó idő megengedi,
és kegyesen fogadj oly rajongót
ki dicsős bókkal híreszteli.

Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.

Nagy ünnep a mai nap,
Örül papa, mama.
Megszületett végre
A kis Móli baba.

Új hajnal jött a családra,
Nem is hagyják egymagára.
Körbejárják, dédelgetik,
Kimutatják, hogy szeretik.

El is látják minden jóval,
Dicsérgetik sok szép szóval.
Rá se figyel Móli baba,
Alszik, pedig nincs éjszaka.

Himnusz

Hatalmas ősfák dzsungelében
Ősi szellemek sötét szemei bámulnak felénk a feketeségben.
A halottak völgyén sírón zeng az ének,
A nép nélküli földön ránk ébrednek a szellemképek.

Dicső népünk jeltelen sírban fekszenek szótlan,
Búsan kísért a végtelen karavánútban.
Jól tudom, apánk fiai szétszóródtunk a múltban.

Átkozott teremtények vagyunk elátkozva,
Hosszú, végtelen utakon meneteltünk leigázva.
A mi földünkön nem lehet hazánk!
Mély fájdalomtól szenved az ősanyánk,
A holt törzsem jelét viseljük szívünkben.

A világunk minden, csak nem becsületes,
Tudom, a népünk koholmány történelmén rettenetes.
Örökké él népünk, bár nem lesz béke a halálunk,
Átvezet a túlvilágra, a sírunk ki van ásva.

Hatalmas ősfák dzsungelében
Lelkünk ott lebeg békétlenségben,
Könnyeink áradó sors végzetében.

Tarnazsadány, Hidegvég. Roma nap alkalmára.