Szófelhő » Csupa » 9. oldal
Idő    Értékelés
Belenéztem a szemébe,
köszönt nekem a halál.
Nem adom sorsom kezébe,
védtelen most nem talál.

Pajzsom nem más, a szeretet,
mögöttem a végtelen.
Fizetség nem lehet más,
csupán csak az életem.

Megharcoltam a halállal
tudva, hogy nem nyerhetek,
egy lehetetlen csatában
győzni soha nem lehet.

Hosszabban élsz egy kevéssel
e pár szóval itt hagyott,
rám nézett hideg szemével
és gyorsan elbúcsúzott.
Beküldő: Sándor Erdős
Olvasták: 418
Erdő csupaszon,
Sok-sok kóró is fázik.
Ágzörgős hideg.
*
A kis napsugár,
Csak reszket hangtalanul.
Kopasz fák ágán.
*
Hideg, süvítő
Szél rázza az ágakat.
Rügyecske bújik.
*
Vén, kopaszos fák
Között, esti félhomály.
Lent avar fázik.
*
Vénülő fákra
Tódul a jeges hideg.
Levélhullás volt.
*
Hatalmas fenyők
Koronái fehérek.
Hóborította.
*
Hideg zúzmara!
Sötét felhők vad tánca.
Még élvezkednek.
*
Kéklő ködfátyol
Uralja el a tájat.
Erdők fehérek.
*
Óriás fenyők.
Koronái közt, napfény.
Fehér csillogás.
*
Fákat beborít
Hajnali fagykorona.
Szürke napkelte.
*
A Hold, lámpaként
Világol… hó tükrözi.
Fagyos éjszaka.
*
Fényt suhogtató
A szél. Hideg tükrözés.
Jégcsap-orgona.
*
Jégpáncélt ölt a
Pocsolya koszos vize.
Fakó csillogás.
*
Szél a tetőn él.
Hites szóval elkábít.
Jégcsaptördelő.
*
Kelő napsugár
Megtörik a jégcsapon.
Pirkadat fénye.
*
Fagyott jégkéreg.
Naplemente. Vörös hó.
Sima hó-párna.
*
Alkonyon, arany
Szinű még a hideg is.
Égbolt álarcban.
*
Szinek nélküli
Elfakult, a kép. Fehér.
Fagyott növények.
*
Fekete felhők.
Nagy pihék esnek folyvást.
Vakít fehérség.
*
Játszi szelecske,
Andalító csendben jön.
Hóvihar tombol!
*
Megnyugtató csönd
Övezi hópihéket.
Hótakaró él.
*
Jeges könnyeket
Szül a jeges fergeteg.
Hóvihar, csípős…
*
Napsütést várja
Levélkupac alatt fű.
Szendereg csendben.
*
Fagyott fűcsomó
Mély álomba merülve.
Új élet rejtek.

Vecsés, 2015. október 10. – Kustra Ferenc József
3-400 éve még Japánban úgy tartották, ha a haikuíró életében meg tudott írni 10 haikut, (senrjú -t) akkor ő már mester!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 280
Szemtanuk elbeszélése alapján, versben és európai stílusú haikuban…

(HIAfo)
Szürkék a hófelhők!
Mínusz negyvenegy a
Fok! Ajkamra, rím ráfagyott.
*
(haiku)
Mínusz negyvenöt
Fokon, gondolat leáll!
Szélvihar kereng.
*
A natúr-gonosz
A harminchét fok hideg.
Bunker is havas.
*
Mínusz harmincegy
Fokban, nincs már ivóvíz.
Jégcsapot nyalni.
*
(HIAfo)
Gránátnyi hópelyhek…
Itt nagy mínuszban is,
Esik, nem rossz, szép, tetszetős.
*
Itt az összefolyt napok élet-halál harcát szétviszi a szél.
Megtört arcokon látni, hogy lövészárok maga a világszél.
Mit lehet itt érezni, mert most is mínusz harmincnyolc fok van,
Tarol a színvakság is, a bakancsunknak papírtalpa van.

A háború, maga a cselszövésnek királya,
Lehet itt még forró, repeszes robbanás máma…
Ez mindenkit kerget, a mélyebb letargiába…

Alkonyatkor, itt nem szendereg el csendesen a táj,
A rettenetes hideg, még a kopasz fáknak is fáj…
De, borongósan elsötétül az égbolt, csillagfény is elmegy aludni,
Vaksötét lesz az úr, a hideg meg önmagába kezd, mélyebbre süllyedni.

Leültem a lövészárok aljára, gondolatom, mint a tépő vihar, mi odafent dacol,
Ki nem láttam... a havas, kietlen tájat, de elég a hideg, az magában mindent elrabol.
A mesékben kevés az igazság, de itt nálunk a végtelen hómező, igazság…
Még éjjel is szépen világít, de a mínusz harmincnyolc fok, maga a gaz valóság.
*
Ha huszár volnék
Megszöktetném a lovamat!
Tanágyú lövés…
*
Mind mennénk haza…
Dezertőrt itt lelövik…
Hideg félelem…
*
Kegyetlen és jeges az élet… itt az, csupa szenvedés,
Nem fájhatott jobban régi kezdet sem… a megszületés.
Kínok közt és ordítva-sírva jövünk meg, e világra,
Ordítva-sírva, már mennénk haza, itt minden hiába!

Fagykabátban ülünk a lövészárokban,
Rettenetes, nekünk ebben a nagy hóban…
Ahogy kinézve, körbelesünk, ez egy halott táj,
Félóra után, már minden kis csontunk nagyon fáj.
*
Természet néma,
Jeges tél, némán dalol.
Hangos robbanás.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt…
*
(apeva)
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod…
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?

Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben mindent tarolt.
És sok immár megy, közeli barátommal kevesebb van velem…
Az emléked nagyon előjött, sőt, elméletben, azt ölelem.

(Önrímes)
Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás is van!

Gyorsan mennem kell… ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…

Vecsés, 2017. február 2. - Kustra Ferenc József
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 321
Fúj szél, S fáj a szív.
Hullik a levél, hullik a könny.
Mind egy évszak, S mind egy személy!

Vár egy álom, S vár egy lány.
Nap süt, S vihar siett.
Hó hullik sáros földre, szíveket sebezve!

Nem hull a levél, nincs már kedve,
Nap se süt, hisz fáradt a lelke.
Az álom nem jön, Szívem kihűlt.

Ígéret S álom nem örök!
Vagy jön, vagy csupán álom mi eltűn.
A hó hullik, szívem múlik!

Nem fúj a szél, S már vihar sincs.
Virág nyílik, szívem fáj még.
Tavasz jött, kihűlt szívem feketeöltönyt öltött.

Mind az idő, mind egy ember az élet nem függ tőle!
Könny S mosoly, mind kettő lehet
Fekete szív sebe nem fog egyen sem.
Mind egy évszak, S mind egy személy!
Beküldő: Mata Emil
Olvasták: 1036
Fagy repeszti szét a csendet
szürke égből hull a hó,
tűz táncát őrzi kebelén
sárgán fénylő kandalló.

Rönkből ácsolt faházikó
rekeszti ki a telet,
oltalmazó halk szavával
csitítja le a szelet.

Öregember tipeg-topog
fából ácsolt konyhában,
frissen szedett fenyőtüske
melegszik egy kannában.

Beköszön a büszke erdő
örül, hogy újra látja,
hosszú-hosszú évek óta
az egyetlen barátja.

Elvonultan, csendesen él
nem számolva éveket,
borús magány az ő társa,
amit annyira szeret.

Látogató toppan most be
csodálkozva néz reá,
megfordult az ősi csoda
valóság vált álommá.

Lázas ködbe burkolódzva
kísértet áll előtte,
rég elveszett felesége
valaha őt szerette.

Odakapja gyors hirtelen
olvadt szívére kezét,
mosollyal a ráncos arcán
végleg lehunyta szemét.

Egyedül maradt a kis ház
tűz kúszik fel a falán,
magány otthona emlékét
olvadt hó őrzi csupán.
Beküldő: Sándor Erdős
Olvasták: 345