Munkát végezve, gondjaimba merültem, ahogy asztalnál, szemben tükörrel ületem…
Ahogy a fejem elbambulva fölkapom, arcképem tűnik föl a síklapon, ezt látom.
Szenvedély és lelki harcod… küzdő térül választották -pont- az arcod.
Minden az arcodon hagyta a jelét, vissza redőllik a képről, de ez nem letét…

Mikor a légváraid összeomlók, hullik a haj és sötétbe borul a homlok.
Lassan megfakul a jövő álma, az ajak mosolya, és persze szem tisztasága.
Dühre, bosszúra emlékeztető, a szemöldökeid között az a jó mély redő…
Látni, hogy szád körül is fájdalmas az a nagy vonás, kezdte gúny, folytatta tagadás.

Lemondás vágyadat, kétséged ölte hited, így töltötted eddigi ifjonc élted.
Csupa csalódás a sorakozó lánca és ezek, mind mint az arcod egy ránca.
Látni… ott vigyorogva bántón torzul feléd… távozz tükörtől… ó már ennyi elég!
De kérdem, amig lábam székbe roskadtatott, tán’ a boldogság, ami nyomokat hagyott?

Vecsés, 2023. október 23. – Kustra Ferenc József- íródott: Weigelsberg Hugó (Ignotikus): (1869 – 1949) „A tükör előtt” c. versének az átirataként, leoninusban.

Hamuszürke fa kerítés
Akác-sorról mesélne,
Poros útról ha egy vándor
A portára betérne.

Falu szélén legelészik
A bégető birkanyáj,
Lassú patak lankás partján
Ott gágog sok libaszáj.
Parasztházak kis ablaka
Muskátliktól csupa báj;
Ki emlékszik hasonlókra
Annak szíve olykor fáj.

Más lett biz a falu mára
A fejlődés meg nem állt.
Szalmatetős paraszt háza,
Kémény füsttel messze szállt.

Azok a hűvös téli esték,
amikor mindenki összegyűlt
otthon, s a kályha melegénél
boldog pillantás vett körül.

Tengerit morzsoltunk csupasz kézzel,
a kályha előtt a macska ült,
olyan lustán és nyújtózkodva
dorombolt, aztán elterült.

A kályha teteje szinte izzott.
Olyan piros volt, s oly meleg,
tengeri főtt a kályha szélén,
hallottuk, ahogy sistereg.

A víz, amely gyöngyözve hullt le,
s eltűnt a kályha platniján,
mint az álom, mit akkor hittünk,
de csak emléke van ma már.

Olyan vidámak voltunk akkor!
Messzire hangzott a dalolás.
Ártatlan gyermek arcainkról
öröm sugárzott, s kacagás


visszhangja törte meg a csendet,
s hittük, hogy csodás a világ,
pedig csak anyánk szemefénye
volt mitől szép volt, semmi más.

Szemének minden pillantása
szinte szívünket járta át,
nem is tudtuk, hogy milyen fáradt!
Ma is látom a mosolyát.

Azóta eltelt annyi év már.
vállunkra évek súly gyűlt,
de még most is a legszebb emlék,
mikor a család összegyűlt.

Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.

A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.

Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.

Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.

Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.

Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.


Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.