Úgy megy ez az autó
Mint egy kehes póniló
Füstöl prüszköl sokat köhög
Éppen hogy csak el-el döcög

Ahány kerék annyi féle
Inog billeg a hátsó vége
Földig lóg az eleje
olykor olykor túr vele

Megkopott a festék rajta
Hiányzik az ablaka
Boci szerű tarka barka
Mind az összes oldala

Kórmányát csak fél szög tartja
Csupa lyuk az alja
Rég letörött négy ajtaja
De ott fityeg a zárja

A lámpája hunyorgatva
Elpislákol néha
De a duda rezes hangja
Bizony sajnos néma

Paripa mód nem száguld
Ez az ósdi járgány
De veled együtt roboghat
A képzelet szárnyán

Fasámli az üllés helyén
Egész pompás holmi
Hogyha megáll gyere pajtás
Az autót tolni

A nyár végéről írt TANQ csokorban a szerzőpáros

Erdő fái között
Egy vagyok, rügyező lélek…
Ágaim, erősek.
Lehulltak a leveleim,
Tar kopaszak az ágaim.
*
Fúj a szél, a világ
Imbolyogva megmaradna.
Körbe, színes virág.
Legbelül látod éveim,
Koromat rejtik gyűrűim.
*
Törzsem, belül korhad,
Belőlem, nem lesz már bútor.
Tavasszal, nincs jégcsap.
Semmit érőek szavaim,
Mélyről jövők sóhajaim.
*
Eső és nagy vihar
Kergetett… szakadékásás.
Épp, hogy megmaradtam.
Földbe rejtett gyökereim,
Nincsenek most terméseim.
*
Szélben az ágaim,
Múló életről dúdolnak.
Alattam, friss avar…
Csillognak kéreg szemeim,
Sötétben telnek estéim.
*
Hosszan sóhajtozok,
Lesz-e még egy lombos nyaram?
Sóhaj… égkékbe száll!
Fagyosak a reggeleim,
Csupaszak a testrészeim.

Vecsés- Budapest, 2016. május 16. – Kustra Ferenc József- A HIAQ –t én írtam, a TANQ verset alá, szerző és poéta társam Szedő Tibor. A vers címe: „A tölgyfa verse”

Anyagtalanná vált szellemi lét
Hitre alapozott misztériuma
Hullámzik
Borzoló melankólikus fuvallattal
Az üres szoba
Áporodott falai között
Miután az öreg elköltözött.

A tegnapi szuszogás ritmusa
Csupán dobhártya-illúzió
Ahogy az eleven lépések alatt
Felszisszen a megkopott parketta .

Az örökkévalóság dimenziójába
Betekintett az utolsó pillanat
S a falakba ivódott múlt
Párologva szivárog
Az emlékek fakuló fényével.

Olykor szembesülünk
Viszolygó tiltakozás ellenére
A végtelenbe nyíló ajtó
Köszöbéről derengő ismeretlen
Titkokat rejtő félelem fagyos
Szívszorító leheletével.

Darwin határozottan hozzájárult
amikor Isten halálát kijelentetted.
Az eszméd Zarathusztrát szülte;
az Übermensch büszkén jelentkezett.

De hova lett a Jó Pásztor
aki a kilencvenkilencet hátrahagyta
és az elveszett bárányt megtalálta,
aztán szeretettel babusgatta?

Szóval, pontosan mi történt
amint megsirattál egy elvert lovat?
Szíved váratlanul kitárult,
Ez volt a nagy változat.

Írni viszont még Írtál,
De elméd megbetegedett.
Csupaszon táncoltál szobádban,
mert a szégyenérzetet elfelejtetted.

Aztán egy sötét és viharos éjszakán
kétségbeestél amint az ég morajlott.
Talán az Isten hangját hallottad
amint lelked hiánya nyomasztott?

Olyan lettem, mint a vén diófa ága,
amelynek pergő gyanta könnye hull,
csupasz törzsére lassan végigfolyva,
mint szempillámon, ha bánat könnye hull.

Ő is siratja néma pusztulását,
ahogy magamban én is fájlalom
az elmúlott időt, mit rád tékozoltam,
s nem maradt bennem más, csak szánalom.

Nem is értem, hogy mért tudtam szeretni
olyat, akinek nincs érző szíve,
helyébe kemény, hideg kőlapul csak,
s nem érdekli, hogy másé vérzik e.

Nem is értem, hogy mért hagytam elszállni
az időt, mely száguld, s üvöltő szele
hófehér kristályt fúj sötétlő hajamra,
s márvány arcomra fagycsókot lehel.

Nem bánom már, hisz kárpótolt az élet,
bár nem adott soha földi kincseket,
csak két csillagot, mely olyan drága nékem,
ha rájuk gondolok, szívem megremeg.

Nem várom már, hogy rám csillan a napfény,
csak e két csillagot hagyja meg nekem,
had láthassam, hogy felettem ragyognak,
hiszen az övék egész életem.