Megint tél van. Süvít a szél is,
dühödten fúj be a balkonon,
hideg csókjával rálehelve
mintát képez az ablakon.
Hófehér, csipkés jégvirágot,
dérrel bevonva csillogón,
hideg szépsége elvarázsol,
pedig most fázom, oly nagyon.
Reszketnek most a csupasz fák is
a dértől, mely ott ül águkon,
remegve, hajlongva nyúlik az águk,
megsuhintva az ablakot.
S mégis: ebben a hidegségben
valami olyan csábító,
az a hófehér, tiszta szépség,
valahogy olyan nyugtató.
Abban a tiszta fehérségben
nincs bűn, s oly tiszta, mint a hó,
nem is kell más. Most erre vágyom.
s nézem, ahogyan hull a hó.

A tudás fájának gyümölcse
Volt az élet kezdete.
Így lett az emberből ember,
Ki elindult nyitott szemmel.

Bejárta a nagy világot
És nagyon gyakran tétovázott.
Harcolt, gyilkolt, hódított,
S sok rosszat magával hordott.

Néha törekedett a jóra,
És itt-ott tisztán szeretett,
De csábítások alapján,
Újra bűnbe keveredett.

Az élet fája gyümölcséből
Csak az az ember étkezik,
Ki a halál kapuja előtt
Valóban vért könnyezik.

Ki az élettel harcol,
És végül bűntelen marad,
Az már csupa szeretet,
És Isten adta akarat.

Két kis kecske sétált a hegyen
lent alattuk a nagy mélység,
csak ámult- bámult mindkét kecske
milyen sok ott lenn a szépség.

Odalenn gyönyörű szép a táj
az egész egy dús legelő,
sziklás hegyormuk csupán kopár
a napsugár is perzselő.

Hej, de jó lenne ott lent élni
az élet ott biztosan jó,
búzaföldön készülne ágyuk
szénából lenne takaró.

Gyorsan döntött a két kis buta
elindulnak ők a rétre,
belevágnak a nagy kalandba
nem gondolva a veszélyre.

A fűben lapult lent a farkas
nyál csorgatva nézte őket,
régen várta hogy megehesse
vacsorára érkezőket.

A hegyre nem tudott felmászni
ott nem érte el a kecskét,
most jönnek hát látogatóba
velük tölti így az estét.

Jöttök vissza ti kis buták!
Öreg bak kiállt a hegyről.
Farkas farka látszik a fűben
két kis kecske rohan egyből.

Bár van a világon sokkal szebb,
mint ahol éled életed,
becsüld meg jól az otthonodat
jobb nem lehet máshol neked.

Nem tudom, hová is lett az én vonatom,
A sínekem mellett magamat baktatom?
Azt látom, hogy a sínekemen, a távolban egy üres vonat jön,
És ha, arra felszállhatnék, boldogan el is múlna a lét-közöny?

Vonszolom magányosan
Sáros sorsom, mocskosan,
Ha kapnék még egy esélyt
Nem élnék magánosan.
*

Látom a vasúti pálya szélén, sok a kopasz ágú fa,
Közben elmélázok, miért, mitől lenne ez nap más, pont ma?
Hová lett az én élt létem,
Hol van a sok fa-levelem?

Elfújta az őszi szél,
Eltűnt a sok rőt levél.
Mint a csupasz fák, árva
Lelkem egyedül zenél.
*

Mondják, ki egyszer elvetemült lesz, az is marad,
Mosakodhat bármennyit, a lelke tán' úgy marad?
Én nem lettem elvetemült, így lelkem jó marad?

A sors, létem hiába
Vonta fekete gyászba,
Lelkem hófehér maradt,
Testtel harmóniába.
*

Hová lett a régi szép életem, mi nekem, nem is volt,
Hová lettek a vágyaim, ami nem volt magam koholt.
Hová lett a szeretet... mi kisfiúként begyakorolt?

Vecsés, 2017. november 17. ? Szabadka, 2018. február 17. - Kustra Ferenc ? A verset én írtam, a háromszor hét szótagos ?Zhuzchici? = ?bambuszliget? formát [Rímképlet a, a, x, a. (x = végtelen?)] szerző-, és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vers címe: ?Egyedül árván?

Hólepte ága csüng a fának
úgy tűnik, mintha búsulna,
talán arra gondolhat ott most
kinyújtózni, de jó volna.

Ám az is lehet, hogy szép terhet
boldogan visel az ágán,
mert télen hóköntöse nélkül
állna ott csupaszon, árván.