Idő 
Értékelés 
Értékelés Milyen élet ez?
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Hétköznapi pszichológia…
(Halmazrímes)
Ebből csak egy és egyfajta van… mi maga a remény,
A baj, hogy a sorsa is egy… az embernek, mi kemény.
Még jó, hogy néha a meggyötört… már fáradó testem az enyém,
De jó lelkem lapáttal hányja ki… rímek sokaságát, mi biz’ enyém.
Fontos leszögezni, rímeim működnek… a lelkem és az esze együtt működnek.
Reményem nem elveszett, bennem van, segítve előre lökdös… mily’ helyesek.
*
Ne hidd, hogy csak múltad van… a jelened is tiéd,
S bár vihar marcangolt, még áll a hű remény, mi véd.
Lásd, minden ránc egy történet… nem a vég, csak jel,
Hogy éltél, küzdöttél, s a szíved még mindig figyel.
*
Remény nem kiált, de ott él egy mosolyban... versbe rejtőzik, s csendesen megcsillan.
**
(anaforás, 3 soros-zárttükrös, duó)
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét.
Tény, hogy még írom szép rímek egységét… meg mennyiségét…
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét!
Lágy, langymeleg szél,
Finomas nyárról mesél…
Lágy, langymeleg szél.
*
Tény, hogy a kor csak szám… de a lélek örök vándor,
S míg verset írsz, a szív még dalol, nem csupán páncél és por.
Tény, hogy rímek közt jársz… s még mindig tudsz vetni... lám!
Szavakat, melyek szirmot bontanak, nem is akárhogy, bíz’ ám!
*
Bölcs derű éltet, léted a fénybe hajlik, rím, ha zenél a remény sose múlik.
**
(Bokorrímes trió)
Bennem én meg helyes… bennem rögzíti,
Érzem egy kicsit olyan… mint jövő életúti.
Nyárelőben a szelecske… csak lágyan, szeretettel simogat,
Nyáreleji ez a szelecske… arcom, nyakam, körbe simítgat.
Olcsón és gyorsan robog velem az életvonat,
Érzem mindent megtesz, hogy nője haragomat.
Mintha fej felőli jégpáncél alatt lennék,
Egy kis szabadságért bármi megtennék.
Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors,
Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors…
*
Simogat a szél, mint emlék, mit jó szívvel idézel,
Az út néha nehéz, benned a dallam még énekel.
Nem volt mindig könnyű, de lehet más, tudod már,
Tűz benned is él, nem csak kívül a napsugár.
*
Hív a derűs láng, széllel ébred az álmod, benne a holnap tiéd, s vezet a vágyad.
**
(HIQ közös duó pár)
Én remény
Velem együtt él.
Bízzak… kér!
*
A remény,
Veled együtt él!
Mindig bízz!
**
Vecsés, 2025. május 25. – Siófok, 2025. június 5. -Kustra Ferenc József- írtuk két szerzősnek alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva poéta-, és szerzőtársammal.
(Halmazrímes)
Ebből csak egy és egyfajta van… mi maga a remény,
A baj, hogy a sorsa is egy… az embernek, mi kemény.
Még jó, hogy néha a meggyötört… már fáradó testem az enyém,
De jó lelkem lapáttal hányja ki… rímek sokaságát, mi biz’ enyém.
Fontos leszögezni, rímeim működnek… a lelkem és az esze együtt működnek.
Reményem nem elveszett, bennem van, segítve előre lökdös… mily’ helyesek.
*
Ne hidd, hogy csak múltad van… a jelened is tiéd,
S bár vihar marcangolt, még áll a hű remény, mi véd.
Lásd, minden ránc egy történet… nem a vég, csak jel,
Hogy éltél, küzdöttél, s a szíved még mindig figyel.
*
Remény nem kiált, de ott él egy mosolyban... versbe rejtőzik, s csendesen megcsillan.
**
(anaforás, 3 soros-zárttükrös, duó)
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét.
Tény, hogy még írom szép rímek egységét… meg mennyiségét…
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét!
Lágy, langymeleg szél,
Finomas nyárról mesél…
Lágy, langymeleg szél.
*
Tény, hogy a kor csak szám… de a lélek örök vándor,
S míg verset írsz, a szív még dalol, nem csupán páncél és por.
Tény, hogy rímek közt jársz… s még mindig tudsz vetni... lám!
Szavakat, melyek szirmot bontanak, nem is akárhogy, bíz’ ám!
*
Bölcs derű éltet, léted a fénybe hajlik, rím, ha zenél a remény sose múlik.
**
(Bokorrímes trió)
Bennem én meg helyes… bennem rögzíti,
Érzem egy kicsit olyan… mint jövő életúti.
Nyárelőben a szelecske… csak lágyan, szeretettel simogat,
Nyáreleji ez a szelecske… arcom, nyakam, körbe simítgat.
Olcsón és gyorsan robog velem az életvonat,
Érzem mindent megtesz, hogy nője haragomat.
Mintha fej felőli jégpáncél alatt lennék,
Egy kis szabadságért bármi megtennék.
Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors,
Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors…
*
Simogat a szél, mint emlék, mit jó szívvel idézel,
Az út néha nehéz, benned a dallam még énekel.
Nem volt mindig könnyű, de lehet más, tudod már,
Tűz benned is él, nem csak kívül a napsugár.
*
Hív a derűs láng, széllel ébred az álmod, benne a holnap tiéd, s vezet a vágyad.
**
(HIQ közös duó pár)
Én remény
Velem együtt él.
Bízzak… kér!
*
A remény,
Veled együtt él!
Mindig bízz!
**
Vecsés, 2025. május 25. – Siófok, 2025. június 5. -Kustra Ferenc József- írtuk két szerzősnek alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva poéta-, és szerzőtársammal.
A Balaton biz’ haragvó is…
(3 soros-zárttükrös)
Vízterhesek a vad, vészterhes felhők
Nagyocska esőt várják erdők, mezők…
Vízterhesek a vad, vészterhes felhők.
(tíz szavas)
Özönt hoz, vihar dobol fennen,
Mező, erdő várja csendben, türelemben.
(Septolet)
Most kezd
A vihar… ébred,
Föléled!
Rímeit csettintgeti,
Mező füvét ledöntögeti.
Vaksötét fellegi,
Megöntözi!
(apeva)
Szél
Zeng már,
Fény sehol,
Felleg zuhan,
Fű remeg alatt.
*
(3 soros, bokorrímes)
Vasárnap délután mi kint üljük a szokásos délutánt a parton,
Meleg van… árnyék nincsen, de van vadiúj esernyő… árnyat ad padon.
Sok fürdőző jól leég, vizesek, ó, de az esernyőnk nem eladó!
(Kínai csi-csüe versforma 4×7 szótag. Versképlet: aaxa.)
Vasárnap parton ülünk,
Meleg van, árnyék velünk.
Sok fürdőző jól leég,
Van esernyőnk... hűsülünk.
*
(tíz szavas trió)
Mi itt csak pihengetünk… jó nekünk!
Megyünk, lekváros lángost eszünk…
Tudjuk ez német mintára van,
Nekem most erre kostólom… van.
Meg is kávéztunk, az idő meg ment,
Kint vészterhes megjelent…
(leoninus)
Pihenni jöttünk, nekünk part a nyár, kézben lekváros lángos csoda vár.
Kávé után már az ég is borul, vészterhes felleg az alkonyba hull.
*
(HIAQ- féltucat)
Míg mi lakomáztunk,
Fekete felhő ideért.
Eső is már csöpög.
Mi máris indultunk,
Viharos eső ránk zúdult…
Ernyőt kinyitottam!
A vihar, hej… ütött,
Engem majdnem arcra lökött.
Kezemből ernyőt ki…
Társam Éva fogott,
Igy arcra esés… nem volt meg.
Éva térdre esett.
Zuhogó esőben
Segítettem sántikálni…
Jó tett helyébe, jót…
Ő meg az ernyőnk kis
Maradékát erő… fogta.
Otthon a kukába…
(Kínai, dielianhua vers. 2×5 soros versszak, 7-4-5-7-7 szótaggal. Rímképlet: a x a a a.)
Az esőben elbotlott,
Támogattam,
Térdére rogyott.
Ő csak felém kacagott,
A jótett jót hozott.
Esernyőnket markolta,
Eső zúdult,
A szél forgatta.
Rongyos már, mégis fogta,
Otthon kukába dobta.
(leoninus)
Hazaértünk, mint ázott ürgék, esősen megesett… nem volt fék!
Lerohantuk a fürdőt, én a hátát moshattam, mint ingerlőt.
Kinéztem az ablakon, esés már nem volt -száradó- balkonon...
Fönt a vészterhesek erősen múltak, miután megtréfáltak!
(sedoka)
Cipőnk elázott.
Mindenünk csupa sáros,
Mostam őt... bűvös páros.
Álltam csendesen.
A párás üveg mögött,
Lám, felhő elköltözött.
Vecsés, 2019. február 21. – Siófok, 2025. július 3. -Kustra Ferenc József- írtuk: kétszerzősnek, szívünk taváról, alloiostrofikus verses formában. Szerző-, és poétatársam Gránicz Éva közremű-ködésével.
(3 soros-zárttükrös)
Vízterhesek a vad, vészterhes felhők
Nagyocska esőt várják erdők, mezők…
Vízterhesek a vad, vészterhes felhők.
(tíz szavas)
Özönt hoz, vihar dobol fennen,
Mező, erdő várja csendben, türelemben.
(Septolet)
Most kezd
A vihar… ébred,
Föléled!
Rímeit csettintgeti,
Mező füvét ledöntögeti.
Vaksötét fellegi,
Megöntözi!
(apeva)
Szél
Zeng már,
Fény sehol,
Felleg zuhan,
Fű remeg alatt.
*
(3 soros, bokorrímes)
Vasárnap délután mi kint üljük a szokásos délutánt a parton,
Meleg van… árnyék nincsen, de van vadiúj esernyő… árnyat ad padon.
Sok fürdőző jól leég, vizesek, ó, de az esernyőnk nem eladó!
(Kínai csi-csüe versforma 4×7 szótag. Versképlet: aaxa.)
Vasárnap parton ülünk,
Meleg van, árnyék velünk.
Sok fürdőző jól leég,
Van esernyőnk... hűsülünk.
*
(tíz szavas trió)
Mi itt csak pihengetünk… jó nekünk!
Megyünk, lekváros lángost eszünk…
Tudjuk ez német mintára van,
Nekem most erre kostólom… van.
Meg is kávéztunk, az idő meg ment,
Kint vészterhes megjelent…
(leoninus)
Pihenni jöttünk, nekünk part a nyár, kézben lekváros lángos csoda vár.
Kávé után már az ég is borul, vészterhes felleg az alkonyba hull.
*
(HIAQ- féltucat)
Míg mi lakomáztunk,
Fekete felhő ideért.
Eső is már csöpög.
Mi máris indultunk,
Viharos eső ránk zúdult…
Ernyőt kinyitottam!
A vihar, hej… ütött,
Engem majdnem arcra lökött.
Kezemből ernyőt ki…
Társam Éva fogott,
Igy arcra esés… nem volt meg.
Éva térdre esett.
Zuhogó esőben
Segítettem sántikálni…
Jó tett helyébe, jót…
Ő meg az ernyőnk kis
Maradékát erő… fogta.
Otthon a kukába…
(Kínai, dielianhua vers. 2×5 soros versszak, 7-4-5-7-7 szótaggal. Rímképlet: a x a a a.)
Az esőben elbotlott,
Támogattam,
Térdére rogyott.
Ő csak felém kacagott,
A jótett jót hozott.
Esernyőnket markolta,
Eső zúdult,
A szél forgatta.
Rongyos már, mégis fogta,
Otthon kukába dobta.
(leoninus)
Hazaértünk, mint ázott ürgék, esősen megesett… nem volt fék!
Lerohantuk a fürdőt, én a hátát moshattam, mint ingerlőt.
Kinéztem az ablakon, esés már nem volt -száradó- balkonon...
Fönt a vészterhesek erősen múltak, miután megtréfáltak!
(sedoka)
Cipőnk elázott.
Mindenünk csupa sáros,
Mostam őt... bűvös páros.
Álltam csendesen.
A párás üveg mögött,
Lám, felhő elköltözött.
Vecsés, 2019. február 21. – Siófok, 2025. július 3. -Kustra Ferenc József- írtuk: kétszerzősnek, szívünk taváról, alloiostrofikus verses formában. Szerző-, és poétatársam Gránicz Éva közremű-ködésével.
Munkát végezve, gondjaimba merültem, ahogy asztalnál, szemben tükörrel ületem…
Ahogy a fejem elbambulva fölkapom, arcképem tűnik föl a síklapon, ezt látom.
Szenvedély és lelki harcod… küzdő térül választották -pont- az arcod.
Minden az arcodon hagyta a jelét, vissza redőllik a képről, de ez nem letét…
Mikor a légváraid összeomlók, hullik a haj és sötétbe borul a homlok.
Lassan megfakul a jövő álma, az ajak mosolya, és persze szem tisztasága.
Dühre, bosszúra emlékeztető, a szemöldökeid között az a jó mély redő…
Látni, hogy szád körül is fájdalmas az a nagy vonás, kezdte gúny, folytatta tagadás.
Lemondás vágyadat, kétséged ölte hited, így töltötted eddigi ifjonc élted.
Csupa csalódás a sorakozó lánca és ezek, mind mint az arcod egy ránca.
Látni… ott vigyorogva bántón torzul feléd… távozz tükörtől… ó már ennyi elég!
De kérdem, amig lábam székbe roskadtatott, tán’ a boldogság, ami nyomokat hagyott?
Vecsés, 2023. október 23. – Kustra Ferenc József- íródott: Weigelsberg Hugó (Ignotikus): (1869 – 1949) „A tükör előtt” c. versének az átirataként, leoninusban.
Ahogy a fejem elbambulva fölkapom, arcképem tűnik föl a síklapon, ezt látom.
Szenvedély és lelki harcod… küzdő térül választották -pont- az arcod.
Minden az arcodon hagyta a jelét, vissza redőllik a képről, de ez nem letét…
Mikor a légváraid összeomlók, hullik a haj és sötétbe borul a homlok.
Lassan megfakul a jövő álma, az ajak mosolya, és persze szem tisztasága.
Dühre, bosszúra emlékeztető, a szemöldökeid között az a jó mély redő…
Látni, hogy szád körül is fájdalmas az a nagy vonás, kezdte gúny, folytatta tagadás.
Lemondás vágyadat, kétséged ölte hited, így töltötted eddigi ifjonc élted.
Csupa csalódás a sorakozó lánca és ezek, mind mint az arcod egy ránca.
Látni… ott vigyorogva bántón torzul feléd… távozz tükörtől… ó már ennyi elég!
De kérdem, amig lábam székbe roskadtatott, tán’ a boldogság, ami nyomokat hagyott?
Vecsés, 2023. október 23. – Kustra Ferenc József- íródott: Weigelsberg Hugó (Ignotikus): (1869 – 1949) „A tükör előtt” c. versének az átirataként, leoninusban.
Hamuszürke fa kerítés
Akác-sorról mesélne,
Poros útról ha egy vándor
A portára betérne.
Falu szélén legelészik
A bégető birkanyáj,
Lassú patak lankás partján
Ott gágog sok libaszáj.
Parasztházak kis ablaka
Muskátliktól csupa báj;
Ki emlékszik hasonlókra
Annak szíve olykor fáj.
Más lett biz a falu mára
A fejlődés meg nem állt.
Szalmatetős paraszt háza,
Kémény füsttel messze szállt.
Akác-sorról mesélne,
Poros útról ha egy vándor
A portára betérne.
Falu szélén legelészik
A bégető birkanyáj,
Lassú patak lankás partján
Ott gágog sok libaszáj.
Parasztházak kis ablaka
Muskátliktól csupa báj;
Ki emlékszik hasonlókra
Annak szíve olykor fáj.
Más lett biz a falu mára
A fejlődés meg nem állt.
Szalmatetős paraszt háza,
Kémény füsttel messze szállt.
