Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.

A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.

Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.

Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.

Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.

Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.


Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.

Nem ígérem, hogy minden egyes álmom
hozzám fog szállni minden éjjelen,
hisz zúzott kövekből építettem újra
darabokra hullt régi életem.
Ezer összedőlt régi édes álom
rezegteti meg minden ízemet,
romjai közül nehéz szabadulni,
s ingatag híd, amin hozzád lépkedek.
Tudom, hogy szeretsz, de oly nehéz hinni,
hisz más is ígérte forrón, hogy szeret,
s elhittem néki. Pedig oly hitvány volt, hogy
egyetlen egy könnyet nem érdemelt.
Érzem, hogy szeretsz, és megadnál mindent,
de adj nekem időt, egy keveset,
amíg levetem hatalmas terhem,
amelytől lassan meggörnyedek.
Tudod: szeretlek. Csak annyira másképp.
Olyan félénken, oly félszegen,
s nem bírnám ki, hogy megtépett lelkem
újra csupasz, és sebes legyen.
Szeretlek. Tudod. És annyira mélyen,
hogy minden kis ízem beleremeg,
s nem kérek mást, csak sose engedj el,
akkor sem, mikor nehéz velem.

Úgy kullogtam a meztelen fák közt,
háborgó lélekkel, dúlva, mint a vad,
amelyet csupán a fájdalom űz még,
amíg ájultan földre nem zuhan.
Magamban dúltam. Dühöngve, sírva,
mint forrongó vulkán, mely kitörni akar,
s akkor hirtelen, ott a csupasz fák közt
fülembe csendült egy régi-régi dal.
Nem láttam mást, csak egy magányos koldust,
ki ott ült a padon étlen, rongyosan,
kezében ócska rádiót tartott,
amelyből recsegve hangzott fel a dal.
Éppen úgy hallgatta, ahogyan én is,
oly féltve tartotta ujjai között,
hiszen ez maradt egyetlen kincse,
mely okoz még néki némi örömöt.
Olyan volt benne minden egyes akkord,
hogy megtört szemében könnye csillogott,
hisz az a dal, amely épp akkor hangzott,
szívében annyi szenvedést hagyott.
Akkor is ez a dal szólt a rádióban,
amikor nem volt nála boldogabb,
s amikor szívére ezer édes álom
szirmai hulltak a rózsafák alatt.
S mikor hirtelen minden összeomlott,
lelkében elhalt minden zeneszó,
fájdalmát nem is enyhítette semmi,
csak az az ócska, kopott rádió.
Mára elcsitult. Fájdalma enyhült,
de most is kínozza keserű magány,
épp úgy, mint engem, hisz nem maradt semmim,
hol meggyötört lelkem oltalmat talál.
Csak az a dal, mely a rádióból árad,
az csillapítja lázadó szívem,
nincstelen koldus lettem most én is,
akárcsak ő, kit nem vár senki sem.

Munkás… poéta-napok

Poéta vagyok és teszem a dolgomat sokszor lelkesen,
De azért sokszor, inkább kitartóan, fölöttébb csendesen…

Ne fogja repülésben, a lelkemet semmi sem vissza,
Mondanivalóm érthető, a lelkem szándéka tiszta!
Itt, szobában elmélyült a csend, hangját lelkem beissza.

Az én lét-templomom a dolgozószobám és én vagyok a papja.
Oltárom az íróasztal, szép-régi és hiszek hittel magamba…
Magamnak minek gyónjak: irgalmatlanul kordába vagyok tartva.

Kevesen vannak köztünk igazi egyéniségek,
És általában el vannak nyomva jó szélsőségek…
Sok az a kicsinek tűnő, de olyan nagyobbacska apróság,
Amiről írni kell, mert mutatja, hogy ijesztő a valóság.

Nekem a vers lehetne akár villanófény-pillanat ridegsége
Vagy szentjánosbogárnak az esőben elmúló árokparti fénye…
Jó inkább az udvari sárgarigóink, nekem trillázó éneke.

Öregszem és lehet, már csupán ön- ámítom magamat
Nézek néha az égre, mert megszerettem már varjakat…
Ma már, inkább magamnak hiszek és élvezem... nyarakat.

Néha hallom is én, hogy kint a kerti kavicson,
Az ihlet fénye, kanyarogva szobámba oson.
Asztalomnál szimbiózisba kerülünk,
Eggyé válunk, mélyen egymásba mélyedünk.
Ujjaimmal a pennámat fogom és írok
Ővele a kezem és penna közt villódzok.

Közben igényem... pennát gyorsan leteszem,
Összekulcsolom két tentás, író kezem...
Úrnak a hálámat gyorsan elrebegem.

Ezután ismét egymást érintjük a pennán és a papíron,
És tovább villódzik a pillanat… úszunk az írás-hatalmon.
Ünneplőbe is öltöztettem lelkemet… ezen jó alkalmon.

Ha már a szóvirágokkal emberek segítségére leszünk,
Akkor már könnyebb lesz az ö életük és a mi író-lelkünk!

Ki az, ki a várt híreket hozó hírnököt saját háza táján,
Amikor ő nem is volt messze hírekért... megjött... csak várt a vártán…
A poéta híre nagy hír az olvasónak… bíznak, várva-várván…

Vecsés, 2015. június 18. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában…