Idő 
Értékelés 
Értékelés Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
- Istenem féltékeny és bosszúálló volt,
és egész a vörös tengerig üldözött.
Alkonyatkor úgy tűnt mintha Egyiptom
és Arábia közt a tenger vérrel lett volna elöntve -
az utolsó akadály mellyel még veszkődtem.
Azután a hold lett cimborám amint
tutajjal utaztam át a szembeli partra.
Egy új szabadság ébredt szívemben
mintha egy haragos isten végre békén hagyott,
és egy új szeretőre engedélyt adott.
(Júda, az oroszlán,visszatért a Nílus földjére,
mert vágyakozott Egyiptom bölcsességére.)
- Lásd a folyót és a földet, mondták neki a tudósok,
az istenek saját magzatukkal termékenyítették meg,
és ha gondolataid szárnyat kapnak és elérnek a napig,
Rá, kit az egek istenének hívunk,
dicsőségét részedre is leleplezi,
Ő, a hatalmas uralkodó ki a keleten kell,
és ki a Szahara mögött esténként búcsúzik el.
Memphiszben Júda álmélkodott amint meglátta
a palotákat és templomokat. Hatalmas oszlopokon
melyeken kőbe vésve, és a falakra festve,
Egyiptom gyönyöre ragyogott tágas, színezett vakolaton.
Itt a hieroglifikusok írásai régi titkokról beszéltek.
A halottak birtoka megtestesült Júda benső szeme előtt.
A lélek ítélete és a szív lemérése dramatikus
pontossággal voltak leírva és ábrázolva.
És mikor besötétedett, és Júda felnézett
a ragyogó éjszakai égre, a csillagokat úgy látta
mint mérföld köveket, melyek tisztán szétszóródva
kibetűzték a tér és idő birtokait -
végtelenséggel és örökkévalósággal -
mely megtagadott minden kétséget.
(Júda, az oroszlán, visszatért a tudás ős bölcsőjébe,
hol napról napra, évről évre, vágyakozásait kielégítette.)
De Júda halála után Egyiptomnak is eljött bukása.
Év-ezredes fény-korában értékelve volt
mint egy kehely drága, érett szeszes ital.
De a tanítások megmaradtak papiruszon és kövön,
és a szfinx mely a piramisokat őrzi
nem hagy békén bennünket:
- Keresd a titkokat, és ássál mélyebben -
csak azt kutasd melynek arcát még le nem fátyoloztad.
és egész a vörös tengerig üldözött.
Alkonyatkor úgy tűnt mintha Egyiptom
és Arábia közt a tenger vérrel lett volna elöntve -
az utolsó akadály mellyel még veszkődtem.
Azután a hold lett cimborám amint
tutajjal utaztam át a szembeli partra.
Egy új szabadság ébredt szívemben
mintha egy haragos isten végre békén hagyott,
és egy új szeretőre engedélyt adott.
(Júda, az oroszlán,visszatért a Nílus földjére,
mert vágyakozott Egyiptom bölcsességére.)
- Lásd a folyót és a földet, mondták neki a tudósok,
az istenek saját magzatukkal termékenyítették meg,
és ha gondolataid szárnyat kapnak és elérnek a napig,
Rá, kit az egek istenének hívunk,
dicsőségét részedre is leleplezi,
Ő, a hatalmas uralkodó ki a keleten kell,
és ki a Szahara mögött esténként búcsúzik el.
Memphiszben Júda álmélkodott amint meglátta
a palotákat és templomokat. Hatalmas oszlopokon
melyeken kőbe vésve, és a falakra festve,
Egyiptom gyönyöre ragyogott tágas, színezett vakolaton.
Itt a hieroglifikusok írásai régi titkokról beszéltek.
A halottak birtoka megtestesült Júda benső szeme előtt.
A lélek ítélete és a szív lemérése dramatikus
pontossággal voltak leírva és ábrázolva.
És mikor besötétedett, és Júda felnézett
a ragyogó éjszakai égre, a csillagokat úgy látta
mint mérföld köveket, melyek tisztán szétszóródva
kibetűzték a tér és idő birtokait -
végtelenséggel és örökkévalósággal -
mely megtagadott minden kétséget.
(Júda, az oroszlán, visszatért a tudás ős bölcsőjébe,
hol napról napra, évről évre, vágyakozásait kielégítette.)
De Júda halála után Egyiptomnak is eljött bukása.
Év-ezredes fény-korában értékelve volt
mint egy kehely drága, érett szeszes ital.
De a tanítások megmaradtak papiruszon és kövön,
és a szfinx mely a piramisokat őrzi
nem hagy békén bennünket:
- Keresd a titkokat, és ássál mélyebben -
csak azt kutasd melynek arcát még le nem fátyoloztad.
Tanulmányféleség…
("Shiliuziling" 1,7,3,5 Rímképlet = aaxa - x = végtelen)
A
Pletyka… betegség maga!
Ez egy bűn.
A járvány maga!
*
Hit?
Pletyka… bizony elvakít!
Mérgező.
Be is sötétít!
*
A
Szennyesítés… szempontja!
Tévesztő.
Vad piszkossága…!
*
Légy
Csend, ami elhalkítja!
Félelem.
Logika harca!
*
Tedd
Talonba fecsegésed,
Tévedés.
Bízni kell! Léted?
*
Ha,
Pletyka… mindent pusztíta,
Mérgező!
Békét kurtítja!
***
(„vu-csüe” 4x5 Rímképlet: xaxa )
Hagyd a pusmogást,
Ne hallgass csúf szót,
Igazra figyelj!
Az neked tesz jót.
*
Az aljas pletyka
Csak kár okozó,
Elhallgass! Ne légy
Haszon hajszoló.
*
Ha hagyod magad!
Szolgája leszel,
Gyilkos betegség
Messze kerüld el.
*
Igazságban élj,
Akkor nincs veszély.
Éljen szívedben
Az, „igaz’’ erély.
*
Szeretetben bízz,
Légyél jótevő.
Lét rögös útján
Segít... Teremtő.
*
A fohászodban,
Adj mindig hálát.
Vár majd rád az Úr...
Szereti nyáját.
Vecsés, 2018. február 22. –Szabadka, 2018. február 26. – Kustra Ferenc – az első részt én írtam, a második részt, Jurisin Szőke Margit.
Dan Ibolya Csillag: „A pletyka” c. versének átirata, kínai versformában, a szerző engedélyével.
("Shiliuziling" 1,7,3,5 Rímképlet = aaxa - x = végtelen)
A
Pletyka… betegség maga!
Ez egy bűn.
A járvány maga!
*
Hit?
Pletyka… bizony elvakít!
Mérgező.
Be is sötétít!
*
A
Szennyesítés… szempontja!
Tévesztő.
Vad piszkossága…!
*
Légy
Csend, ami elhalkítja!
Félelem.
Logika harca!
*
Tedd
Talonba fecsegésed,
Tévedés.
Bízni kell! Léted?
*
Ha,
Pletyka… mindent pusztíta,
Mérgező!
Békét kurtítja!
***
(„vu-csüe” 4x5 Rímképlet: xaxa )
Hagyd a pusmogást,
Ne hallgass csúf szót,
Igazra figyelj!
Az neked tesz jót.
*
Az aljas pletyka
Csak kár okozó,
Elhallgass! Ne légy
Haszon hajszoló.
*
Ha hagyod magad!
Szolgája leszel,
Gyilkos betegség
Messze kerüld el.
*
Igazságban élj,
Akkor nincs veszély.
Éljen szívedben
Az, „igaz’’ erély.
*
Szeretetben bízz,
Légyél jótevő.
Lét rögös útján
Segít... Teremtő.
*
A fohászodban,
Adj mindig hálát.
Vár majd rád az Úr...
Szereti nyáját.
Vecsés, 2018. február 22. –Szabadka, 2018. február 26. – Kustra Ferenc – az első részt én írtam, a második részt, Jurisin Szőke Margit.
Dan Ibolya Csillag: „A pletyka” c. versének átirata, kínai versformában, a szerző engedélyével.
Víziós eszmefuttatás
Végre megjött a sötétség, őt én nagyon várom,
Hogy teljesen alám kússzon, az nagyon is álmom...
Őt
Várom,
Kívánom!
Sötét ölel...
Oly’ édes álom.
Sötétség... csendben
Ölel, majd belém merül.
Mily’ édes álom.
Sötétség honol, csak őt várom,
Teljesítse vágyam, csupán arról álmodom.
*
Eddig én őt nem láttam de, mesélték, tudtam, hogy van!
Fény nélküli dicsősége már megjelent álmomban.
Ó,
Mily' szép
Álom volt.
Hogy van, tudtam,
Szememnek titok.
Szememnek talány,
Létezéséről tudtam.
Járt már álmomban.
Szememnek még talány, létezéséről halottam,
Álmomban róla álomszép képet alkottam.
*
Ideért, de csendben, mert a csend hangja tőle ered,
Nappali fényben ő egyszerűen nem lehet veled.
Ő
Este
Jön, csendben.
Nappal, velem
Látni nem lehet.
Csendben érkezik,
Hajnalig marad... Velem
Napfényt nem láthat.
Est csendjével, hozzám simul.
Velem látni nappal lehetetlen, virradatra elvonul.
*
A nyirkos, esős este, vele együtt hatol a létbe,
Eluralja az agyamat, a nagy világmindenségbe.
Jön,
Vizes.
Létembe
Kúszik. Elmém
Vész... mindenségben.
Hűs-est nedvével,
Lopózik életembe.
Eszem rabolja.
Esőtől párás levegővel, lopakodik lényembe,
Ép eszem, szerteszáll a világegyetembe.
*
Hullócsillag átsüvít a vaksötét éjszakán,
De, fénye gyenge, nem változtat lelkem évszakán.
Gyér
Fény(e)
Oson, nem
Hoz változást
Lelkem őszében.
Csillag hull alá,
Sötét éjben, fénye gyér.
Lelkem magányos.
Eget hasít csillagom, sötét égen,
Fényhomálya nem hoz változást létben.
*
Szavaimat hallom csak, konganak a vaksötétben,
A macskakövön ló pata csattog, a messzeségben.
Szóm
Visszhang!
Hozza! Bong!
Paták hangja
Hallik távolból.
Bús hangom-hallom.
Paták zaja csendet tör…
Messzi távolban.
Hallom... sötétségben búg sóhajom,
Paták zaja távolból közeledik, szellő szárnyakon.
Vecsés, 2016. augusztus 11. – Szabadka, 2017. szeptember 5. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, hozzá az apevákat, haikukat és a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit: A vegyes rész címe ,,Elérhetetlen álom’’!
Végre megjött a sötétség, őt én nagyon várom,
Hogy teljesen alám kússzon, az nagyon is álmom...
Őt
Várom,
Kívánom!
Sötét ölel...
Oly’ édes álom.
Sötétség... csendben
Ölel, majd belém merül.
Mily’ édes álom.
Sötétség honol, csak őt várom,
Teljesítse vágyam, csupán arról álmodom.
*
Eddig én őt nem láttam de, mesélték, tudtam, hogy van!
Fény nélküli dicsősége már megjelent álmomban.
Ó,
Mily' szép
Álom volt.
Hogy van, tudtam,
Szememnek titok.
Szememnek talány,
Létezéséről tudtam.
Járt már álmomban.
Szememnek még talány, létezéséről halottam,
Álmomban róla álomszép képet alkottam.
*
Ideért, de csendben, mert a csend hangja tőle ered,
Nappali fényben ő egyszerűen nem lehet veled.
Ő
Este
Jön, csendben.
Nappal, velem
Látni nem lehet.
Csendben érkezik,
Hajnalig marad... Velem
Napfényt nem láthat.
Est csendjével, hozzám simul.
Velem látni nappal lehetetlen, virradatra elvonul.
*
A nyirkos, esős este, vele együtt hatol a létbe,
Eluralja az agyamat, a nagy világmindenségbe.
Jön,
Vizes.
Létembe
Kúszik. Elmém
Vész... mindenségben.
Hűs-est nedvével,
Lopózik életembe.
Eszem rabolja.
Esőtől párás levegővel, lopakodik lényembe,
Ép eszem, szerteszáll a világegyetembe.
*
Hullócsillag átsüvít a vaksötét éjszakán,
De, fénye gyenge, nem változtat lelkem évszakán.
Gyér
Fény(e)
Oson, nem
Hoz változást
Lelkem őszében.
Csillag hull alá,
Sötét éjben, fénye gyér.
Lelkem magányos.
Eget hasít csillagom, sötét égen,
Fényhomálya nem hoz változást létben.
*
Szavaimat hallom csak, konganak a vaksötétben,
A macskakövön ló pata csattog, a messzeségben.
Szóm
Visszhang!
Hozza! Bong!
Paták hangja
Hallik távolból.
Bús hangom-hallom.
Paták zaja csendet tör…
Messzi távolban.
Hallom... sötétségben búg sóhajom,
Paták zaja távolból közeledik, szellő szárnyakon.
Vecsés, 2016. augusztus 11. – Szabadka, 2017. szeptember 5. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, hozzá az apevákat, haikukat és a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit: A vegyes rész címe ,,Elérhetetlen álom’’!
A naplementéről, a nyárestéről, a holdfényről…
A lemenő napnak
Fénye, mint kiokádott láng.
Piros a tófelszín.
Halvány napsugár alant jár,
Hold ásítozva estre vár.
*
Kék égnek fényében
Bíborrá lett már az alant…
Nap, lassan búcsúzik.
Nyári est meleget áraszt,
Hold sarlójával fényt fakaszt.
*
Hullanak csillagok
Égnek bíbortengerében.
Hőség hullámai.
Tó vizén sugara siklik,
Árnyéka tovalopódzik.
*
Csendes éjjel megjött,
Magára húz sötét leplet...
Hold, a felhő mögött!
Felhő eltakarja arcát,
Harcol, nem adja meg magát.
*
Az alkony alászáll,
Magányfilmje sötétbe vész.
Bíbor máris kihuny.
Ezüstporát szerteszórja,
Kerteket harmat borítja.
*
Estébe behulló
Árnyak, bíboros színesben.
Tyúkok is elültek…
Fényével erdőt átölel,
Lombok között kis mókust lel.
*
Az ég pereme is
Tele van kis csillagokkal.
Rózsaszínű felhők…
Kishúga, halálba rohan,
Állítsa meg... vajon hogyan?
*
Alkonyat, már múlté.
Éj sötétjében vad árnyak.
Csend, hasogató lett.
A mezőt csillámmal hinti,
Harmatos füvét díszíti.
*
Esti fény-bíborban,
Feltűnnek a csillagocskák...
Holdudvar, mély-csendes.
Ezer kistestvére úszik
Tó tükrén, árnyékuk látszik.
*
Homoktenger van az
Égben, kékfestőnek műve…
Hold úgyis átfesti.
Kék árnyalatokat készít,
Derűs éjben eget kékít.
*
Ringó lett búzaföld,
A vadvirágos rét mellett.
Alkonyt színesíti.
Elfáradt a varázs botja.
Majd, pihenés álmát oldja.
*
Hold, a sarlójával
Húzza elő az új hajnalt.
Meleg a napkelte.
Ébreszti máris a Napot,
Hozzon új reményt, szebb napot!
Vecsés, 2017. május 28. – Szabadka, 2017. május 26. – Kustra Ferenc József - a HIAQ -kat én írtam, alá a verset, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe: „Holdsugaras nyári éjszaka”
A lemenő napnak
Fénye, mint kiokádott láng.
Piros a tófelszín.
Halvány napsugár alant jár,
Hold ásítozva estre vár.
*
Kék égnek fényében
Bíborrá lett már az alant…
Nap, lassan búcsúzik.
Nyári est meleget áraszt,
Hold sarlójával fényt fakaszt.
*
Hullanak csillagok
Égnek bíbortengerében.
Hőség hullámai.
Tó vizén sugara siklik,
Árnyéka tovalopódzik.
*
Csendes éjjel megjött,
Magára húz sötét leplet...
Hold, a felhő mögött!
Felhő eltakarja arcát,
Harcol, nem adja meg magát.
*
Az alkony alászáll,
Magányfilmje sötétbe vész.
Bíbor máris kihuny.
Ezüstporát szerteszórja,
Kerteket harmat borítja.
*
Estébe behulló
Árnyak, bíboros színesben.
Tyúkok is elültek…
Fényével erdőt átölel,
Lombok között kis mókust lel.
*
Az ég pereme is
Tele van kis csillagokkal.
Rózsaszínű felhők…
Kishúga, halálba rohan,
Állítsa meg... vajon hogyan?
*
Alkonyat, már múlté.
Éj sötétjében vad árnyak.
Csend, hasogató lett.
A mezőt csillámmal hinti,
Harmatos füvét díszíti.
*
Esti fény-bíborban,
Feltűnnek a csillagocskák...
Holdudvar, mély-csendes.
Ezer kistestvére úszik
Tó tükrén, árnyékuk látszik.
*
Homoktenger van az
Égben, kékfestőnek műve…
Hold úgyis átfesti.
Kék árnyalatokat készít,
Derűs éjben eget kékít.
*
Ringó lett búzaföld,
A vadvirágos rét mellett.
Alkonyt színesíti.
Elfáradt a varázs botja.
Majd, pihenés álmát oldja.
*
Hold, a sarlójával
Húzza elő az új hajnalt.
Meleg a napkelte.
Ébreszti máris a Napot,
Hozzon új reményt, szebb napot!
Vecsés, 2017. május 28. – Szabadka, 2017. május 26. – Kustra Ferenc József - a HIAQ -kat én írtam, alá a verset, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe: „Holdsugaras nyári éjszaka”
