(3 soros-zárttükrös)
Az öregséggel, bizony megérkezik a hamvadás
És tudjuk a tábortűzből sem lett így már, semmi más…
Az öregséggel, bizony megérkezik a hamvadás.

(Septolet)
Betegség,
Tehetetlenség,
Hozza öregség.

Az élet véges,
Nincs győztes.
Elhamvad létlángja,
Zúg-búg, elmúlás vészharangja.
*

Ki lehet, aki tudja, ilyenkor hány „uncia” még az élet,
Mert a tábor tüzet is végig ültük és hamvadásból mi lett!
A lángcsóva is úgy járt, hogy a fonata végül semmivé lett.

Lét
A tét,
Élni kellene még!
Mennyi maradt még?
Közeleg a vég…

Lankadás, hervadás,
Hamvadás,
Közeleg… exitálás.
*

Az élet lehetett bár, éteri lángcsóva
Mi hullócsillag volt. Néztük gyors-mutatóba,
De már hamvadás beköltözött a fa-lóba,
Az öreg harcosoknak, nincs más út, valóba…

Sohasem gondoltad?
Élethidad
Egyszer lesuvad.

Megszakad utad,
Nem múlik rajtad.
Nélküled halad
Minden… felfogtad?
*

Minden egyszer véget ér,
Gyertyaláng leég.
Életút is végéhez ér.

Lankadás,
Hervadás,
Hamvadás,
Elfogadás…

Vecsés, 2019. augusztus 24. – Szabadka, 2019. szeptember 9. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a septoleteket, szerző-, és poéta társam, Jurisin (Szőke) Margit. A címük: Nem múlik rajtad

Nem vágysz egyébre
Csak vegyelek észre
Apró kis kedvességgel
Lehess figyelmem része.

Mosolyra szomjazva
Cseppnyi jókedv az álmod
Mindenkor maradjak
Őszinte párod.

Csillagok fénye
Utunk szegélyezi
Fogadalmunk súlya
Ma is a régi.

Élni a Csodát
Mindenki álma
Óhajunk vágya
A lélek harmóniája
Szívünk a vezérünk
Csillagokban fénylünk
Úgy teljes a létünk
Amíg Egymásban élünk.

Hegyek mögött dideregve
Szél hordja szét
A meglapult nap
Szürkület hidegét .
Harmatot sóhajt a folyó
Suttogó világra
Ablakokból neonfény tapad
A közeli fákra.

Meghívás nélkül kopogat
Sok megfáradt gondolat.
Reszkető levelek tapsolnak
Ahogy ott ülök a fa alatt.
Törzse mozdulatlanságát
Megosztja velem
Hozzá dőlve
Társa lettem .

Hallgatjuk a tücsökzenét.

Nappali illatot
Lehel a szunnyadó föld nedve
Pipacsokkal keveredve
Még egyszer mára felfénylik
A hűvös naplemente.

Az árnyék elolvad
A nyirkos fű közt nesztelen
Holnap újra megkeresem
Emlékeim közt a napot
Amelyről álmodozhatok.

Zuhan az est palástja
A messzeségbe nyúló tájra
Rám kacsint huncutul
Egy csillag fénnyalábja
Álmot küld szemem sarkába.

Ennyi elég volt mára.

Leszáll a köd
Mint Káin füstje
Tömörödik a házak közt
S a fákról csöpögve
Koppan
Az ereszre
A nyomasztó este.

Lámpák fénye
Kúszik az égre
S lent az aszfalt
Csillogva
Elveszik a közelségbe
Mint galaxis
Sötét gyűrűjében
A csillagok.

Gondolataim is
Cammognak ködlámpák
Fényében komótosan
Mert a következő
Mondatok
Kivilágítatlan szótagok
A hömpolygő füstös
Órában.

Óvatosan haladok
A szavak közt
Szlalomozok.

Milyen lenne most
Néma magányom
Ha nem Rólad szólna

Esténként A csillag
Suttogja meséd
Fülembe halucinálva
Mindig s újra
Elkisérsz a keresztútra
Elkísérsz
Percről percre érzem
Szereteted
A magány helyében
...
Mosolygós szemed égi fénye
Örökre belém költözött
Áldott vagy az asszonyok közöt.!