Idő 
Értékelés 
Értékelés Szöszmötölget a
Csend, az erdő sűrűjén…
Avar, zajt elnyom.
*
Csend! Ütközet a
Hóesés. Hajnali fagy.
Jégség most arat.
*
Tűztől a jégig
Átéltem, poklot, mennyet.
Boldog megnyugvás?
*
Hegyi patakban,
Picike vízesés zúg.
Csend, uralkodó.
*
Madárijesztő,
Csendben letette lantot.
Ijesztőn kóró.
*
Csend sikítása
Szaggatja az éjszakát.
Dörgés, villámlás.
*
Csendnek a tava
A sírkertet idézi.
Szív, csendben ordít.
Vecsés, 2016. július 7. – Kustra Ferenc – a csend-filozófia senrjú –ban és oximoronban.
Csend, az erdő sűrűjén…
Avar, zajt elnyom.
*
Csend! Ütközet a
Hóesés. Hajnali fagy.
Jégség most arat.
*
Tűztől a jégig
Átéltem, poklot, mennyet.
Boldog megnyugvás?
*
Hegyi patakban,
Picike vízesés zúg.
Csend, uralkodó.
*
Madárijesztő,
Csendben letette lantot.
Ijesztőn kóró.
*
Csend sikítása
Szaggatja az éjszakát.
Dörgés, villámlás.
*
Csendnek a tava
A sírkertet idézi.
Szív, csendben ordít.
Vecsés, 2016. július 7. – Kustra Ferenc – a csend-filozófia senrjú –ban és oximoronban.
Nap lekapcsolta a fényeket,
A gonosz csend, halkan lélegzett.
Erdő is ránk borult,
Látásunk… alakult.
Eltévedtünk, a sétánk így lett!
Séta közben ránk esteledett,
Körülöttünk a csend szepegett.
Erdő sűrűjében,
Sötétség ölében…
Sétánk csak egy, füstbe ment terv lett.
*
Ez a vaksötét, mily’ arrogáns!
Jó lenne, ha látnánk, ez mutáns?
Kedves kezét fogom,
Ne féljen… nem hagyom.
A sötét kísér, mint adjutáns…
Jobbra-balra néztünk, s forogtunk,
Nem láttuk… sötét nyelte utunk.
Elszállt bátorságom,
Kezét adta párom.
Még hosszasan így botorkáltunk.
*
Gumitalpon, csendben haladtunk,
Kedves, meglátta fényt… mentsvárunk.
Más irányba mentünk,
Mert utat nem leltünk.
Végül hazaértünk! Volt utunk…
Lépkedtünk… csend sem volt már félszeg,
Erdő sötétjét fény törte meg.
Reményünk felcsillant,
Örömkönny kipattant.
Kaland… rossz emlékként maradt meg.
Vecsés, 2018. november 15. – Szabadka, 2019. január 15. – Kustra Ferenc – Limerik csokor. A páratlanokat én írtam, a párosakat, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. ’A címük: Erdő sűrűjében, sötétség ölében…’
A gonosz csend, halkan lélegzett.
Erdő is ránk borult,
Látásunk… alakult.
Eltévedtünk, a sétánk így lett!
Séta közben ránk esteledett,
Körülöttünk a csend szepegett.
Erdő sűrűjében,
Sötétség ölében…
Sétánk csak egy, füstbe ment terv lett.
*
Ez a vaksötét, mily’ arrogáns!
Jó lenne, ha látnánk, ez mutáns?
Kedves kezét fogom,
Ne féljen… nem hagyom.
A sötét kísér, mint adjutáns…
Jobbra-balra néztünk, s forogtunk,
Nem láttuk… sötét nyelte utunk.
Elszállt bátorságom,
Kezét adta párom.
Még hosszasan így botorkáltunk.
*
Gumitalpon, csendben haladtunk,
Kedves, meglátta fényt… mentsvárunk.
Más irányba mentünk,
Mert utat nem leltünk.
Végül hazaértünk! Volt utunk…
Lépkedtünk… csend sem volt már félszeg,
Erdő sötétjét fény törte meg.
Reményünk felcsillant,
Örömkönny kipattant.
Kaland… rossz emlékként maradt meg.
Vecsés, 2018. november 15. – Szabadka, 2019. január 15. – Kustra Ferenc – Limerik csokor. A páratlanokat én írtam, a párosakat, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. ’A címük: Erdő sűrűjében, sötétség ölében…’
A tanka csokrot eredeti Baso féle stílusban írta meg a szerzőpáros…
Alkony széria.
Mindennap van, de mind más…
Esték melegek.
Ezernyi szempár pislog,
Sárgás fénnyel hunyorog.
*
Árnyak még vannak,
Kontúrjuk, már életlen.
Sötét, feloldó.
Hold árnyékában ragyog,
Néha egy helyben topog.
*
Erdő sok fája,
Bíborszín kabátjában…
Szín, sűrűsödik.
De araszolva mozog,
Ég leple alatt csoszog.
*
Mielőtt lemegy
A nap, az ég elpirul.
Besötétülés.
Éj szekere elrobog,
A kifli Hold kuncorog.
*
Az est arcai
Mind sötétbe torkollnak.
Bíbor-fekete.
A csillag rá mosolyog,
Egy kék felhőn kuporog.
*
A csillagfény is
Világít, foltos homály.
Meleg is csökken.
Néma csendben csak szuszog,
Éhesen hasa korog.
Vecsés, 2016. március 14. – Budapest, 2016. június 18. – Kustra Ferenc József - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző-, és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „Csillagragyogás”.
Alkony széria.
Mindennap van, de mind más…
Esték melegek.
Ezernyi szempár pislog,
Sárgás fénnyel hunyorog.
*
Árnyak még vannak,
Kontúrjuk, már életlen.
Sötét, feloldó.
Hold árnyékában ragyog,
Néha egy helyben topog.
*
Erdő sok fája,
Bíborszín kabátjában…
Szín, sűrűsödik.
De araszolva mozog,
Ég leple alatt csoszog.
*
Mielőtt lemegy
A nap, az ég elpirul.
Besötétülés.
Éj szekere elrobog,
A kifli Hold kuncorog.
*
Az est arcai
Mind sötétbe torkollnak.
Bíbor-fekete.
A csillag rá mosolyog,
Egy kék felhőn kuporog.
*
A csillagfény is
Világít, foltos homály.
Meleg is csökken.
Néma csendben csak szuszog,
Éhesen hasa korog.
Vecsés, 2016. március 14. – Budapest, 2016. június 18. – Kustra Ferenc József - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző-, és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „Csillagragyogás”.
A tanka csokrot eredeti Bashó féle stílusban írta meg a szerzőpáros.
Őzek udvarban,
Csak körbe-körbe mennek.
Magas kerítés.
Az őz négy lábbal ugrál,
A medve csak szunyókál.
*
Forrás csordogál,
Őzikék is ott isznak.
Csobogó, friss víz.
Forrás csendben folydogál,
Az ágra egy galamb száll.
*
Őzike szökken,
Gida követi félőn!
Réten, friss a fű.
Kutya a sarkokban vár,
A szél reá fújdogál.
*
Juhnyáj, szunnyadó.
Állatok is horkolnak.
Nádas, bóbiskol.
Éjszaka a Hold bujkál,
A kis gida alszik már.
*
Égben vadgalamb,
Alatta pacsirta had.
Felhőtlen-kék… ég.
Az idő kereke jár,
A mókus makkot rágcsál.
*
A kivert kutya,
Vizes bundában kullog.
Esőben ázott.
Nap szája mosolyra áll,
Keze a hajban turkál.
Vecsés- Budapest, 2016. június 7. – Kustra Ferenc - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző-, és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „A természet bűvkörében”.
Őzek udvarban,
Csak körbe-körbe mennek.
Magas kerítés.
Az őz négy lábbal ugrál,
A medve csak szunyókál.
*
Forrás csordogál,
Őzikék is ott isznak.
Csobogó, friss víz.
Forrás csendben folydogál,
Az ágra egy galamb száll.
*
Őzike szökken,
Gida követi félőn!
Réten, friss a fű.
Kutya a sarkokban vár,
A szél reá fújdogál.
*
Juhnyáj, szunnyadó.
Állatok is horkolnak.
Nádas, bóbiskol.
Éjszaka a Hold bujkál,
A kis gida alszik már.
*
Égben vadgalamb,
Alatta pacsirta had.
Felhőtlen-kék… ég.
Az idő kereke jár,
A mókus makkot rágcsál.
*
A kivert kutya,
Vizes bundában kullog.
Esőben ázott.
Nap szája mosolyra áll,
Keze a hajban turkál.
Vecsés- Budapest, 2016. június 7. – Kustra Ferenc - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző-, és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „A természet bűvkörében”.
Görbe utcán, görbék a fények,
Görbe fényekben görbén nézek…
Hah! Látom jó görbék a lények…
Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok!
Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok…
Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket.
Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet.
Engemet mindig is becsaptak igéző álmok,
Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok
Az enyém, már csak a méla csend...
Énnekem, ez már nem is esend.
Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat!
Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat!
Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik,
Abból bizony, fájós, mélás csend adódik…
Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül,
És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül.
Én már békét akarok, csatáztam eleget,
Éreztem már sokszor hideget és meleget.
Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere,
Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje?
A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli,
Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi.
Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti.
Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban,
De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban…
Szeretnék még én neszező nádasban járkálni,
Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni.
Egy kis csendben alvás után,
Csendben elillannék, sután.
Méla csendben egy tisztáson ülni a padon,
De nem ott, ahol életveszélyes a vadon.
Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet,
És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek.
Vecsés, 2015. február 21. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Görbe fényekben görbén nézek…
Hah! Látom jó görbék a lények…
Ti, ne sírjatok, ha nagyon gondtalan mosolygok!
Én már a Fénnyel, eredete felé ballagok…
Csókokkal csendben lefedem, a szíveteket.
Hagyok nektek, soha nem múló szeretetet.
Engemet mindig is becsaptak igéző álmok,
Így az én álmom, már csak csendes, hűlő zsarátnok
Az enyém, már csak a méla csend...
Énnekem, ez már nem is esend.
Amikor vijjogva csikorog a fék, az maga a pillanat!
Ekkor jelenik meg a rémség, mint viharos éji virradat!
Nyílhegy, ha a páncélba belefúródik,
Abból bizony, fájós, mélás csend adódik…
Ha vége a harcnak, még a csatadal is elül,
És a győztes, ha van, a csenddel, ülve szembesül.
Én már békét akarok, csatáztam eleget,
Éreztem már sokszor hideget és meleget.
Persze, lehet, hogy a csendnek csak dilettantizmus a fegyvere,
Neki nincs megérzése, de akkor hit, hogy lehet az ereje?
A végtelen csendet a kormozós éj is elnyeli,
Szólhatna hozzám a végtelen, de ezt ő nem teszi.
Láttam, hogy immár a bölcs hajnalt is csak megkergeti.
Csendben elmúló méltóság körbe kavarog a porban,
De miért szomorkodjak? Lámpáim, alkonyulnak sorban…
Szeretnék még én neszező nádasban járkálni,
Ott én lennék a csend… és egy zsombékon pihenni.
Egy kis csendben alvás után,
Csendben elillannék, sután.
Méla csendben egy tisztáson ülni a padon,
De nem ott, ahol életveszélyes a vadon.
Ott az értelem sugara, a katasztrofálisban megtörhet,
És ez már akkor, nem visszaverődése a törött tükörnek.
Vecsés, 2015. február 21. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
