Nincs velem más,
csak az árnyékom,
meg a végtelen nyugalom.
Engem üldöz az unalom...
s még az emlékképed.

Idegenek egy vonatról integetnek,
búcsúzóul csókot hintenek,
várnak az utcák a terek, -
néma kövek között lépkedek.
Valamelyiken még ott van a neved.

2026. április 19.

(A búcsú szentsége)

Isten veled - mondom,- én megyek!
Búcsúzom tőletek, itthagyott életek.
Legbelül a szívem is beleremeg,
Mert csak azt az egyet tudom,
Hogy sohasem tudhatom,
Megfoghatom-e még azt a kezet,
Amit most, féltőn elengedek.

Budatétény 2026. Március 20.

(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:
A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja le többé a kapukilincset.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.
Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.
S mint elaggott kerekek: örökkön és újra
terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok:
e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,
- saját történelmének végső búcsút intve -
és egy elhagyott,
szélfútta hárfán az enyészet görbe ujja játszik.
Elszállt rég a büszke Főnix:
többé már emléke sem látszik.

Pest - Buda, 2014. május 26.

Ülök kis szobámban csendben, egyedül,
s a magány dacol velem: leges-legbelül.
Így-hát ülünk ketten, Magam, no-meg Én:
szűkké vált e hely, saját létem peremén.

Múlttá vállt a kor - mely oktalan dacol -
a harag is régen megfáradt valahol.
Hallgatunk hát ketten, - Önmagam és Én -
csendben békülünk: én az Öreg, ... és a Vén.

Békülünk a múló idővel, sorssal,
a görbülő háttal mint egy görbe bottal,
és csendben búcsút veszünk sok baráttól,
... végül búcsúzik az ember önmagától.

Így gubbasztok e maradék életen,
hisz nincs már, Ki megfogná reszkető kezem.
elmúlt rég, ... vagy nem is létezett talán:
a kétszer kettő valósága néz le ám.

Pest-Buda 2014. június 23.

A szó elakad, a szívem megszakad,
mint egy haldokló égi gondolat.
A lelkem sír, zokog, riadt, mint egy véres,
kegyetlen, láthatatlan kés árnyéka.

Könnyeimmel küzdve, félve, remegve kérlek,
gyere vissza, lelkem legőszintébb lénye.
Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,
mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.

Már nem fáj neked, drága édesapám,
ki mindig óvott, védett, mint egy édesapa a legnagyobb álmát.

Örökké a szívemben fogsz élni, és ha az égre nézek,
tudom, hogy a legnagyobb csillag ma is nekem fénylik.

Mert eljött a búcsú, legfájóbb ez nekem.
Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,
mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.