Csacsogó füttyel köszöntik az estét,
Rigók nagy serege dúdol szép mesét.
Az ember csak ámul, kitárja szívét,
A természet ölén bűvölik kelkét.

Madarak hada búcsúzik a naptól,
Égi áldás száll az angyali hangtól.
Folyónak partján béka sereg fújja,
Lement a Nap horizonton túlra.

Virág illat száll, párával keverve,
Eltompul lassan az ember keserve.
Agg erdő szélén megnyugszik az elme,
Kultúra zaja nem hasít most bele.

Friss szellő hűsít, lengeti est leplét,
Távolra fújja napnak minden terhét.
Lekacsint Vénusz, ágyat vet az éjnek,
Jó éjszakát kíván minden személynek.

Dunatőkés, 2024. június 27.

Gyermekként láttam,
Hadsereg utcán vonult.
Hit szállt...de puffant!
Nem tárult ki az ajtó,
Benn maradt a sok jajszó!

Lánctalp útba vájt
Félelmet, és reményt.
Jósolhatatlant!
Reszketett a vasárnap,
Miként jön el a holnap?

Rettegett család...
Féltő búcsú rokontól.
Bizonytalan út!
Senki sem lát a könnytől,
Elszakítnak örömtől.

Határon gyalog
Gyors menekülés...haza.
Híd reményt nyitott.
Néném ott-hon sürgönyt ír,
Hozzánk érkezik jó hír.

Isten kegyelmes,
Rendszer és út...emlék.
Szabad határ van.
Vér-kapocs és szeretet,
Korlátba nem ütközhet.

Jó néném Pécsett,
Szerette felvidéket.
Megboldogult már.
Utódokban szeretet;
Őriz hitet, emléket!

Didergő ősz-idő
Hömpölyög a házak között
A fecske régen elköltözött
Az ablakon bekobog
A hűvös eső
Csendesen pattog
A szemközti háztető.
A függő csatorna
Mint hatalmas trombita
Ontja a dallamot
Egy búcsú szólamot
Mert a nyár
Már elfolyott
Elvitte a folyó vize
Messzire
Délre
A másik féltekére
Hogy ott fesse az eget
Ultramarin s azúr kékre.

Lelkem még a nyárban
Lágy szellővel szárnyal
De lassan az ősz
Befogja pók-hálójával.

A holnap egyre közelebb ér
És ereimben a vér
Nyugtalanságot szül
Olykor
Súlyos lépteitől
Mint lápos talajon
Reng a föld talpam alatt
S egy részem a múltból
A régi kertben maradt

Ott ahol az első léptek
Homokba süppedtek
Békét árasztón
Illatozva virágok öleltek
Hol minden növény
Minden szeglet velem alakult
Ahol az évek emléke már
Foszladozott s megfakult

Most
Szürke, nyirkos, árnytalan a tér
A hangulat is csak bokáig ér
És a tél
Az ismerős fák között
Hunyorog az év küszöbén.

A fű a fa
S a kertnek minden zuga
Szívembe mar
A régi ház sem otthon már
Indulok hamar
A fűzfa még beint mint régen
De a poggyász útra készen

Egy darab a lelkemből
E kertben lett elásva
s most itt állok némán
A búcsú kapujába
Új idők vonata
Érkezik a peronra
Felszállok
Még egy rövid zutazásra

Ködfátyol borít leplet a földre
könnyben áztatva földet és vetést,
fehér takarót hiába várna,
sehol sincs hó, csak ázik a vetés.

Pedig úgy vágyna meleg takaróra!
Sűrű könnyek közt ázik, didereg,
esdeklő szemekkel tekint az égre,
hozzon már havat, vagy egy kis meleget.

Könnyes szemekkel néz le a felhő,
aztán megrázza rongyos köpenyét,
pár cseppet szór rá néma búcsúzással,
aztán elvonul, s kitisztul az ég.

Olyan szép minden. Zöldül a fű is,
már a hóvirág is bontja szirmait,
rügyeznek már a fák is kint a kertben,
s madarak ülnek már az ágain.

Élénk csipogás tör be a csendbe
s újra éled a tavaszi világ,
napsugár omlik a tavaszi földre,
minden kivirul. Ébred a világ.

Ne búsulj te sem. Lesz még jobb, hidd el!
Nem lehet ilyen gonosz a világ!
Gondolj arra, hogy szebb lesz a holnap,
s rád is vár még egy szebb, egy jobb világ.