Tudod, hogy a világodban nem vagy egyedül?<br>Ha a szíved nyitva van, a társad melléd ül!<br>Belép az ajtódon, ha szeretettel várod,<br>beköltözik Hozzád, ha szíved kitárod.<br><br>A szívednek ablakán ott kopog már régen,<br>ne hagyd Őt kétségben, hogy könyörögve kérjen!<br>Hosszú utat tett meg már, fáradtan, éhesen,<br>szüksége van Rád is, hogy Ő tovább élhessen!<br><br>Bekopogott Hozzád, mert Te is magányos vagy,<br>meglátod, hogy Téged magadra soha sem hagy.<br>A szeretet lehet a Te igaz barátod,<br>adj hát Neki esélyt, széppé teszi világod!

Sírtál-e már valamikor szomorú könnyeket?<br>Éltél-e már örömkönnyel simogató életet?<br><br>Hunyorogtak már szemeid vakító fényekben?<br>Féltél-e már valamikor szorító sötétségben?<br><br>Láttál-e már életedben haragoszöld fákat?<br>Sirattál-e bármikor elkorhadó ágat?<br><br>Nevettél-e emberekkel, kik boldogok voltak?<br>Kiket később sírjuknál emberek sirattak!<br><br>Minden élet forgandó, szolgáljon tanulságul,<br>el nem tűnik semmi sem, csupán csak átalakul.<br><br>Félelemben nem kell élnünk, hisz örök az élet,<br>testünk csupán átalakul, s tovább él a lélek.

Az Életem<br>Kivel élhetem,<br>Nem tudja elfogadni,<br>Ilyen vagyok. Azt hiszem.<br><br>Ilyen vagyok!<br>Sokféle egyszerre,<br>Szép és csúnya,<br>Ügyes, ügyetlen.<br>Én vagyok az egyetlen?<br><br>Unom a tökéletest,<br>Nem tetszik.<br>Másoknak mutatni csak,<br>S rejteni a valódit.<br><br>Pedig próbáltam sokáig.<br>Erősnek lenni, okosnak.<br>De ahogy telnek az évek,<br>Fáradt tükre vagyok a nagyoknak!<br><br>Magam adom Neked.<br>Elfogadni nem lehet? Nyomorult menekülő vad,<br>Az erdőben rettegve liheg.<br><br>A bűnünk közös, <br>sorsunk is az!<br>Futunk egymással örökös,<br>új meg új Iramodással, de lábunk nem halad.<br><br>Bizton van megoldás,<br>A Remény élni fog.<br>Idővel megjön a hatás,<br>Jó vagy rossz, nem tudom.<br><br>De Büszkeségünk, kitartásunk<br>el nem fogy.<br>Együtt járunk, míg tehetjük,<br>A rianó tavon.<br><br><br>

Azt álmodtam Istenem,<br>megvolt nekem mindenem.<br>Kék volt az ég, s végtelen,<br>lelkem úszott békében.<br><br>Szívem tárva, nyitva volt,<br>szeretet belé hatolt,<br>később Fénnyé változott,<br>bejárta a világot.<br><br>Földünk minden lakóját,<br>csillogó Fény járta át,<br> hogy<br>Ember és Föld élhessen,<br>szeretetben békében.<br><br>Boldog szívvel ébredtem,<br>égő vágyam énnekem,<br> hogy <br>az Ember rátaláljon<br>és valóssággá váljon!

<br><br>Én nem akartam nagy lenni mint mások<br>csak segíteni néhány emberen<br>kinek sorsa keserűbb mint másé<br>kinek rózsa helyett csak tövis terem.<br><br>Én nem akartam több lenni mint mások<br>csak meghúzódni halkan,csendesen<br>ahogy a szél suhan a zizzenő akác közt,<br>hogy a tövisét ne érintse meg.<br><br>Én nem akartam úgy tenni mint mások,<br>én nem gúnyoltam senkit sohasem,<br>mert akinek hűvösebb az árnyék<br>az a fájdalmát is másként éli meg.<br><br>Én nem akartam oly messzire menni,<br>s most mégis eltűnök némán,hirtelen,<br>ahogy a szél suhan a zizzenő akác közt,<br>tövisektől vérzőn némán,csendesen.<br>