Veled vágyom a szürkülő alkony<br>lenyugvó csöndes moraját,<br>veled vágyom a holdfényes estét,<br>mely fényével hinti be szobám.<br><br>Veled vágyom a táguló csöndet,<br>mely átölel, s magába zár,<br>az esti sötétség rejtett nyugalmát,<br>mely belőled áramlik át.<br><br>Veled vágyom az éjszaka álmát,<br>mely fátyolként teríti rám<br>csöndes nyugalmát, s hűs kezével<br>simítva lágy csókot ád.<br><br>Veled vágyom a virradó hajnalt,<br>mely elém tár ezer csodát,<br>elűzve tőlem minden kételyt,<br>amely a lelkembe váj.<br><br>Veled vágyom a földi létet,<br>a jövőt, az alkonyodást,<br>csak szeress. Nem kérek többet.<br>Elég, ha karodba zársz.

Megváltoztam. Múlnak az évek.<br>Ma már egészen más vagyok,<br>másképp látom az őszi kertet,<br>másképp érzem az illatot.<br>Nemrég még hamvas rózsa nyílott<br>a sűrű, zöldülő bokrokon,<br>ma már lehulltak, s ott hevernek<br>a dértől gyöngyöző pázsiton.<br>Elhervadtak, ahogyan én is,<br>bár a szívem még úgy dobog,<br>mint rég, amikor ifjú voltam,<br>s nem voltak ráncok arcomon.<br>De a szívem még ugyan úgy érez,<br>ma is éppen úgy szeretek<br>minden jót, amely boldoggá tesz,<br>s megszépíti az életem.<br>Ha eső mosott, én bőrig áztam,<br>s habár a testem remegett,<br>szívemből olyan melegség áradt,<br>mely messze űzte a hideget.<br>Ha vihar volt, gyakran megtépázott,<br>összetörve a lelkemet,<br>s mégis: annyiszor talpra álltam!<br>Mindig volt, ami éltetett.<br>Ha hideg volt, remegve, félve<br>őriztem azt, akit szeretek,<br>meleg kabátként átölelve,<br>hogy elűzzem tőle a hideget.<br>S most itt vagyok. Hajamra dér hull,<br>arcomra sűrű köd szitál,<br>egyedül, mint egy gyönge nyárfa,<br>amely oltalmat nem talál.<br>Még sem félek, hisz van miért élnem!<br>Van két gyönyörű gyermekem!<br>S szeretnék értük többet tenni,<br>hogy ők boldogok legyenek.<br>Istentől már csak annyit kérek,<br>csak annyit adjon még énnekem,<br>hogy tudjak még nekik valamit adni,<br>amíg a földön megleszek.

Gyöngének hisszük a gyöngyöző párát,<br>pedig erősebb bárminél,<br>melytől a szemünk könnybe lábad,<br>nem lehet gyönge semmiképp.<br><br>Jobban félünk a vöröslő tűztől<br>mely lángoló szikrát szór felénk,<br>pedig a víz, mely patakban zúdul,<br>eloltja. Bárhogy fúj a szél.<br><br>Többnek hisszük, ki magasra tört fel,<br>pedig tán gyöngébb bárkinél!<br>Ki a magasból mélybe fordul,<br>összetörheti mindenét.<br><br>Kevésnek hisszük, ki alulról küzd,<br>verejtékezve mindenért,<br>pedig kit bőszült vihar tép meg<br>edzettebb lehet bárkinél.<br><br>Ne nézz a napba! Elvakíthat.<br>Csak a nap fényét hinti szét,<br>de mit kiszárít, összeéget, <br>ott marad, mint egy martalék.<br><br>Maradj ott, ahol szelíden, félve,<br>halvány sugarát ontja szét!<br>Talán melegét alig érzed, <br>de nem éget össze semmiképp.

Ma nincsen ünnep. Nincsenek díszek<br>a megterített asztalon,<br>s mégis: amikor téged várlak,<br>fénybe borul az otthonom.<br><br>Nem kell most dísz, és nem is kell gyertya,<br>valami furcsa fény ragyog<br>lelkemben, amely megvilágítja<br>a sötétbe borult ablakot.<br><br>Árnyat vetít a vén falakra<br>a hold, amely beköszön,<br>arcáról derűs mosoly árad,<br>mikor látja, hogy öltözöm.<br><br>Mit vegyek fel? Nem is tudom már,<br>amiben sokkal szebb leszek,<br>úgy szeretnélek elbűvölni,<br>hogy ne érdekeljen senki sem.<br><br>Tudod, nekem te vagy a legszebb!<br>Nálad jobb nem is kell nekem,<br>csak szeress! Mindig ily forrón,<br>hogy felkavarja a véremet.<br><br>Ölelj át. S szeress oly forrón,<br>ahogyan én is szeretek,<br>amíg a csókom lángra lobbant,<br>nem állhat közénk senki sem.<br><br>Szeretni egymást mindhalálig<br>Az egyetlen, ami kell nekem,<br>s együtt hullni a végtelenbe<br>veled, csak ennyi kell nekem.

Nélküled élni oly nehéz lenne,<br>mint szép álomból az ébredés,<br>melynek varázsa megtöri álmom,<br>legszebb reményem tépve szét.<br><br>Nélküled élni oly lehetetlen,<br>mint levegő nélkül a létezés,<br>már csak zihálok kitágult orral,<br>légszomj kínoz, és nincs remény.<br><br>Nélküled nincs már semmi, mi éltet,<br>jeges hideget fúj a szél,<br>vérem se pezsdül, már alig érzem<br>ereimben a lüktetést.<br><br>Nélküled kihűl bennem az érzés,<br>megtört szívem már nem remél,<br>nem tudok többé nélküled élni,<br>egyedül érted élek én.<br><br>Minden érzés csak tehozzád fűz már,<br>nem számít már a józanész,<br>már a szívem is alig dobban,<br>de még most is csak érted ég.