Műanyag a cipőm talpa<br>Műkő porzik most alatta<br>A palackozás üvegtelen<br>Mikor az italom megveszem <br>Rákattantunk már a plasztra<br>Rothadóban a föld alatta<br>Itt terem a nagy kultúra <br>Fóliába csomagolva<br>Ez a modern menő anyag<br>Kinek kell már ami agyag<br>Ahogy ma a kőpiramis<br>Rejtély lesz a műanyag is<br>Nem értik majd miért kellett<br>Fojtogatni a létteret.

A gesztenyefa fehér gyertyáiról <br>Elődeim sírja jut eszembe<br>S ahogy anyám kezét <br>Fogtam kezembe<br>Vasárnap gyerekként templomba igyekezve. <br>Apám is jött<br>Mögöttünk ballagott<br>S ahogy csacsogtunk<br>Minket hallgatott. <br><br>Most ott nyugosznak egymás mellett<br>A sír csak hallgat<br>Nincs felelet. <br>Csendben hajtok felettük fejet<br>Szívemben most az űr <br>Tölti ki a helyet<br>Nincs felelet, csak a csend van<br>Régen voltunk a templomban<br><br>Mint a madár, messze szálltak<br>Vissza Ide nem találnak<br>Fehér virág mint a gyertya<br>Nekik nyílik egy pillanatra<br>Csak a csend van, nincs felelet<br>Magamban Velük beszélgetek<br>A szívemben jelen vannak<br>Talán olykor meg is hallnak.

Dagad a Hold az égen<br>S az éj lábnyoma<br>Pattogva lépked<br>Párát tapos a bozótba<br><br>Suttognak az ágak<br>Leveleik közt a távolból<br>Hunyorognak a csillagok<br>E kései órában gondolataimmal <br>Egyedül vagyok<br><br>Arrébb a lombokban <br>Csalogány csalja<br>Füttyös társát párba<br>Hogy elűzze magányát éjszakára<br><br>Az idő nesztelen oson<br>A sötét árnyak közt<br>Visszaverődik az ablakon<br>S a csalogány kitartóan<br>Cifrázva udvarol<br><br>Álmatlan órában mesél az éj<br>A cserjésben éppen <br>Lopakodik a veszély<br>Majd hirtelen csönd <br>Zuhan az égből <br>Sűrű néma ború<br>A lombok sem sziszegnek<br>Hangtalan minden odú<br><br>Párával, holdsugárral elegyednek<br>Gondolataimba éket vernek<br>Megszakad a szófolyam<br>És<br>A csendben komótosan <br>Álmom léptei közelednek<br><br>De e percben <br>Még Veletek vagyok<br>Kik bennem <br>A múltból maradtatok<br>Hallgatagok.

Darwin határozottan hozzájárult<br>amikor Isten halálát kijelentetted.<br>Az eszméd Zarathusztrát szülte;<br>az Übermensch büszkén jelentkezett.<br><br>De hova lett a Jó Pásztor<br>aki a kilencvenkilencet hátrahagyta<br>és az elveszett bárányt megtalálta,<br>aztán szeretettel babusgatta?<br><br>Szóval, pontosan mi történt <br>amint megsirattál egy elvert lovat?<br>Szíved váratlanul kitárult,<br>Ez volt a nagy változat.<br> <br>Írni viszont még Írtál,<br>De elméd megbetegedett.<br>Csupaszon táncoltál szobádban,<br>mert a szégyenérzetet elfelejtetted.<br><br>Aztán egy sötét és viharos éjszakán<br>kétségbeestél amint az ég morajlott.<br>Talán az Isten hangját hallottad<br>amint lelked hiánya nyomasztott?

Magam sem tudom, mi a baj? <br> <br>Aggódok, mert ez bennem fészkel… <br>Mért pont én? Nem érem föl ésszel! <br>Bennem dühöng nappal, <br>Még tegnapi nappal… <br>Látomásom van… kis reménnyel. <br> <br>Éjjelem hunyorogva élem, <br>Lepedőráncot… bajnak vélem. <br>Ágyam még vetetlen, <br>És nem gyűrhetetlen. <br>Remények és vágy itt vannak vélem… <br> <br>Nem is tudom miért aggódok, <br>Sejtelmeim előtt hajlongok. <br>Szívem biz’ úgy reszket, <br>Jó hallgatni csöndet… <br>Mi sarjad? Aggódok… asszonyok! <br> <br>Vecsés, 2020. január 2. –Kustra Ferenc József– írtam: LIMERIK csokorban. <br>