Kedves barátom, lelkem jobb fele! <br>Mi volna édesebb dolog nekem, <br>Mint írni hozzád, írni íveket, <br>Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér, <br>Meg tudja a szent, millyen gondolat. <br>S mégis te feddesz és panaszkodol, <br>Halott-beszédet tartasz síromon, <br>És több eféle. Megvallom, fiu, <br>E szemrehányás, e feddő levél, <br>E szenvedélyes "meghaltál" kiáltás, <br>E lecke ízű dorgáló beszéd, <br>Ez a lelket leöntő nyakleves, <br>Ily megrohanva, ily váratlanul, <br>Hogy a léleknek annyi érkezése <br>Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig <br>Nyálát lenyelje - meg kell vallanom, <br>Hogy ez nekem... fölötte jól esett. <br><br>Oh, mert belőle látom, mint szeretsz, <br>Mi hő kebellel engem, hívedet, <br>Hogy elvakít ez édes indulat, <br>Hogy nincs türelmed egybevetni a <br>Napok folyását, tért, időt, körülményt <br>S egyéb tudákos, elvont dolgokat, <br>Midőn ezért békétlenkedel: <br>Miért nem írok a szálló madárnak, <br>Ki egykor almafámon énekelt, <br>Miért nem a méhnek, ki a minap <br>Mézet szedett kertem virágiról, <br>Vagy a csapongó lepkének, ki néha <br>Megörvendezteté kis gyermekim, <br>Vagy a szellőnek és zúgó viharnak, <br>Mely tegnap itt volt, most ki tudja, hol van? <br>Hová irhattam volna én neked, <br>Bohó fiú te! mit mondék vala <br>Szegény levélnek: merre végye útját, <br>Hogy rád találjon e négy hét alatt? <br>Talán bizony nem törtem én azon <br>Elmém eléggé s nem falék mohón <br>Fel minden aljas pletykát, hírharangot, <br>Rágalmat, emberszólást és egyéb <br>Vidéki mismást a divatlapokban, <br>Csak hogy felőled, holléted felől <br>Lelnék azokban egy betücske hírt. <br>De nem találtam bennök semmi szót <br>Rólad, s miként a meddő figefát <br>Az idvezítő, el- megátkozám <br>Őket: ne is teremjenek soha <br>Édes gyümölcsöt senkinek, ha nem <br>Teremtek most nekem. <br><br>Mit volt csinálnom? hát sopánkodám: <br>Ej, ej, hatalmas és mindentudó ég, <br>Hol kóborolhat most az a fiú? <br>Gyakorta ismét így imádkozám: <br>Mennybéli isten, édes istenem! <br>Adj annak a szegény Sándornak immár <br>Adj valahára állandó tanyát, <br>Csendes tanyába szép kis fürge nőt, <br>Angyal kedélyü, szende, barna nőt, <br>Mellé mosolygó, szép gyerkőcöket, <br>Egy párt, ha többet nem, fiút s leányt: <br>Oh, adj családi boldog életet! <br>És íme! amit oly forrón ohajték, <br>Jön a levél, hogy teljesedni fog. <br>Csak egy rövid hold élet, és az én <br>Költő barátom, mint Illyés proféta, <br>Tüzes szekéren a mennyégbe száll. <br>Én bőjtölöm meg mézes heteid, <br>Fogadni mernék; s néma bőjteim <br>Hosszúak és nagyok lesznek, nagyok, <br>Mint a tiéid egykor Debrecenben. <br>Mert a barátság kis szövétneke <br>Halvány világgal ég a szerelem <br>Máglyája mellett: de mit bánom én! <br>Hogy el nem alszik, arról meg vagyok <br>Győződve, mert hisz - tűz nem olt tüzet, <br>Sőt jobban éleszt: hát miért emelnék <br>Önző panaszt; a mézteljes hetekre? <br>Nem, én nem zúgolódom ellenök, <br>Sőt azt ohajtom (vesszek el, ha nem) <br>Legyen halandó élted fogytaig <br>Oly boldog-édes mindenik heted, <br>Mint a legelső, mellyet élvezesz <br>Az esküvés után. <br><br>Én addig itthon, a távolban is, <br>Magányomban veled társalkodom, <br>Könyvedből issza lelkem lelkedet, <br>Mint a dicsőült égi szellemek <br>Az idvezűlés harmattengerét. <br>És elmerengek arcod másolatján, <br>Mely néma, mégis annyit mond nekem, <br>Előteremti azt a tíz napot, <br>Midőn te, hű barát, hajlékomat <br>Megnépesítéd egy öröm-sereggel, <br>Előteremti, mondom és örökké - <br>Valósággá ifjítja nékem azt. <br><br>Ilyenkor aztán vágy éled szivemben, <br>Hogy vajha bár, nem énértem, hanem <br>Kinek majd férje lészesz, hölgyedért, <br>S kinek dalolsz, a nemzetért, örökké <br>Maradnál ifju, mint ez érclapon. <br>

Gyertyám homályosan lobog... <br>Magam vagyok... <br>Sétálok föl s alá szobámban... <br>Szájamban füstölő pipám van... <br>Multam jelenési lengenek körűlem... <br>Sétálok, sétálok, s szemlélem <br>A füst árnyékát a falon, <br>És a barátságról gondolkodom.<br>

Magyar akácnak érett táskája <br>Vagyok talán <br>S magot-hullajtó, nagy megadással <br>Szóródjak át víg másoknak falán: <br>Talán ez a sorsom? <br><br>Óh, készen vannak az ápolt kertek, <br>Biztos falak, <br>Belőlem-élők nagy légiója: <br>Egy éhes, ifju, kedves csapat <br>Várja, hogy kidüljek. <br><br>Kis türelem még, óh, kedves utódok, <br>Jön a Halál. <br>Ezt az Urat még meg.kell ám várni <br>Hitvány az Élet és ez a Szabály. <br>Sietni próbálok. <br><br>Azután mindegy, ki jöhet, jöjjön, <br>Mindenki más, <br>Vessen magvimból akár egy erdőt <br>Sok váró, apró, dühödt uzsorás; <br>De én még ma: élek. <br>

Hol vagy kipusztult Jéruzsálem, <br>Gyászos hírű Nagybecskerek? <br>S ti cimborák, kik szétmenétek, <br>Mint az anyányi verebek?... <br>Oh, Fáraónak árva népe, <br>Rólad gyakran emlékezem én... <br>- Hisz olyan trupp, mint a miénk volt, <br>Nem is volt több a föld szinén! <br><br>Ti jóban, roszban hű barátok, <br>A koplalásban kollegák, <br>A pörpatvarban feleségek, <br>Kalandüzésben cimborák! <br>Oh! van-e még sok adósságtok, <br>Vándorpályátok merre mén? <br>- Mert olyan trupp, mint a miénk volt, <br>Nem is volt több a föld szinén! <br><br>Sok jó napokra emlékszem még! <br>- Mikor én hordtam cédulát. <br>Mily jóizűen eddegéltünk <br>Pattogatott kukoricát!... <br>Mily kéjelegve rágicsáltunk <br>A nyomor sótlan kenyerén... <br>- Oh trupp, dicső trupp, vajmi kár, hogy <br>Párod nem lesz a föld szinén. <br><br>S midőn búcsúztatókat hordtam, <br>Kapálni volt a közönség; <br>Nem kaptam semmit, mégis másnap <br>Újdonatúj csizmát huzék. <br>Oh, trupp! - ebéd után jóllakva, <br>Gyakran reád emlékszem én, <br>- Hisz olyan trupp, minő te voltál, <br>Dehogy lesz több a föld szinén!<br>

Midőn mosolygó bölcsességedet <br>Belém enyelgi szép epistolád, <br>Melyet barátunk, Horvát érdemelt, <br>Melyben Horáccal fested a mezőt <br>S annak szelíden bájoló nyugalmát, <br>Vigabban érzek s boldogabb vagyok. <br>Szebbnek találom puszta lakhelyem, <br>Kertem virági szebben illatoznak, <br>Szebben nevetnek szőlőm fürtjei, <br>És kazlaimnak árnya hívesebb. <br><br>Igen, de minthogy minden verselők <br>Homér atyánktól fogva ekkorig <br>Falut dicsértek, engedd meg nekem, <br>Hogy én Budáról s Pestről énekeljek. <br><br>Midőn Budának roppant bércfokáról <br>Szédülve Pestnek tornyait tekintem <br>S a száz hajókat rengető Dunát, <br>A nagy Dunának tündér kertjeit <br>És a habokkal küzdő szép hidat, <br>Melyen zsibongva egy világ tolong; <br>Midőn körültem minden él s örül, <br>S újabb meg újabb érzelemre gyújt: <br>Itt a tanult kéz nagy remekjei, <br>Ott a dicső ész alkotásai <br>Az élet édes bájait mutatják, <br>S mindazt előttem testesülve látom, <br>Amit magamban csak képzelhetek: <br>Kívánhat-é még többeket szemem? <br><br>Hát amidőn majd véled s Helmeczinkkel <br>Virághoz együtt ballagunk karöltve, <br>S a bölcs öregtől új lelket veszünk! <br>Onnét tehozzád s nyájas asztalodhoz, <br>Hol a kinyílt szív s józan ész kinál, <br>S vidám szabadság s tréfa a szakács; <br>Ornnét Palinkhoz, Pécel dallosához <br>És mindazokhoz, kik barátaink, <br>S velünk egyenlőn tudnak érzeni. <br>Hol majd hazánknak ó s új dolgait, <br>Majd a világnak főbb történeteit <br>Száguldjuk által, és mustrára intjük <br>A föld királyit s büszke nagyjait; <br>Vagy majd Kopernik égi útjain <br>Vizsgáljuk e nagy Minden titkait, <br>És a világok systemáit oldjuk; <br>Majd a morálnak mély törvényein <br>Platónkkal újabb s szebb respublikákat <br>Alkotva, Solont s a dicső Lykurgust <br>Lehozzuk embert boldogítani. <br><br>Ha azt megúnjuk, mert mindent megún <br>Az ember, s édes a változtatás, <br>Szemünk legelhet Thespis bájvilágán <br>S a táncolóknak szárnyas rendein, <br>Szívünk örömre olvadozva repdez <br>A zengzeteknek szép koncertjein; <br>S ha kell, közel van kert, szőlő, liget, <br>Horáccal untig ott kapálhatunk, <br>S nevetni fognak ott is a bohók. <br><br>Mi kell tehát több? Élni és örülni <br>S használni célunk, nem pedig heverni; <br>S a bölcs nyugalma háboríthatatlan <br>A pesti bálban s csörtetés között, <br>Mint a magányos rejtek árnyain. <br><br>Nyugodni, enni, inni és alunni <br>Lehet mezőn is; oh, de mint örüljek <br>Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig? <br>Csupán szememnek tárgyi mindezek. <br>Szivemnek ember és rokon kebel kell, <br>Kivel vegyítse érzeményeit; <br>Elmémnek elme, mely megértheti, <br>S melyben sugárit tűkröztetheti. <br><br>Van itt is ember, mondd, de millyen ember? <br>Inség, gonoszság néz ki vad szeméből, <br>S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz, <br>Szemét sötétség, vállát terh sanyarja, <br>S utálja mindazt, aki boldogabb. <br>S mi szép mulatság látni izzadását? <br>Mi szép nekem még rajta szántanom, <br>S aszott kezéből lesni sültemet? <br>Nem szebb-e Pesten vígan perleni <br>Werbőczi hajló nyelvén, és merészen <br>A szent igazság mellett harcra kelni? <br><br>Barátom! a bölcs boldog mindenütt, <br>Az Hortobágyon, az Pesten, Budán, <br>Mert ő magával hordja kincseit; <br>De boldogabb ott mégis, hol körűlte <br>A nyájas élet hinti kellemeit, <br>És szíve, lelke tárgyát lelheti, <br>Mint hol magába zárva él magának, <br>S csak álma tündérképét kergeti, <br>Mint egy vadonban bujdosó fakír. <br><br>Rendeltetésünk nem magányos élet <br>S örök komolyság és elmélkedés, <br>Hanem barátság és társalkodás. <br>S nem a világi jókat megtagadni, <br>De józan ésszel vélek élni tudni <br>A bölcseségnek titka és jele. <br><br>Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman <br>Barátid édes társaságiban, <br>S ne kérj az égtől többet, mint adott. <br>Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés, <br>Kevés lesz a föld minden kincse is. <br>A vízikórság szomját el nem oltja <br>Minden Dunáknak s tengereknek árja; <br>S az ép gyomornak egy pohár elég. <br><br>Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk, <br>Ha józan elménk, s testünk nem beteg, <br>Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót, <br>S adhatnak-é mást a királyi kincsek? - <br>Így ír, így érez, így él most barátod, <br>Ki téged, édes Miskám, megkeres <br>Az új Zephyrrel s első fülmilével, <br>S veled csevegni és nevetni fog. <br><br>[1815]<br>