Hiába lettél nagy, dicső hős, <br>Padisah vagy orosz cár, dölyfös, <br>Ki nabucoi érzetében <br>Nem tudja már, hogy hova lépjen. <br><br>Szivedben újuló tavasszal <br>Találkozol egy gyermekarccal, <br>Ki rózsaláncot vet nyakadba, <br>Bár láthatatlant, s meg vagy fogva. <br><br>Ki ura vagy a seregeknek, <br>Kit népek, országok rettegnek, <br>E szép szemeknek sugarától <br>Remegsz, a földön csúszol-mászol. <br><br>Nyögsz térdre esve, jársz négy-kézláb. <br>Nyom a fejedre csörgő sipkát. <br>Csinál belőled nagy bolondot, <br>És okosan, mert így vagy boldog. <br><br>Ne bánd, akárki vagy, barátom, <br>Hogy így van itt e szép világon. <br>Hogy e kicsiny bársony kezecskék <br>E földön sorsodat vezessék. <br><br>Hogy egy parányi, láthatatlan <br>Szikrában oly nagy hatalom van. <br>A dinamitnak egy morzsája <br>Nagyobb úr, mint a Himalája. <br><br>Tövébe, hogyha akna fúrva, <br>Egy öntudatlan gyermek újja <br>Érintse meg és hurrah, egyben <br>A Csimborasszo légbe röppen.<br>

I <br><br>Úgy leltem rá: bimbó volt az ág hegyén, <br>még meg sem ébredt, s föleszméltem én: <br>álmom mélyebb álomemlékbe hullt; <br>szem a szemtől, száj a szájtól tanult, <br>S álmom szétvált egy tűzcsík mentiben; <br>ahol álltunk, fény dermedt a vizen: <br>szűrt holdfény - messze halk madár csipog; <br>rezzent a víz, s fölrezzent ő is ott. <br><br>II <br><br>Megáradt levegőben jött felém, <br>maga a változás, öntűzkörén. <br>Néztem, ott járt köztem s a hold között; <br>kő és bokor táncolt, föl-fölszökött; <br>megfogtam árnyát, hogy a fény apadt: <br>elfordultam, s előttem maradt. <br>S a lomb szivéből madár énekelt. <br>Szélre vágyott, mert engem szél ölelt. <br><br>III <br><br>Sértetlen élhet csak a szerelem. <br>Alig pihegett, hallgatott velem. <br>Egy kismadár körözve szállt fölénk, <br>pettyes erdőből őz jött, lesve ránk. <br>Ki emlékszik - kétked. Tehet-e mást? <br>Kőbe rúgtam, s lestem a csobbanást. <br>Ő neszek nyelvét tudta: - az erény, <br>mit tőle kaptam, attól élek én. <br><br>IV <br><br>Teste a szélben szilárdan megállt; <br>árnyunk elvegyült, s lengve körbe szállt; <br>s lett fényes tenger Tőle a mező, <br>s gyermek én, tűz-vízzel játszadozó; <br>s fönt lebegtem egy hullám taraján, <br>nedves farönk. Tűzben dalolt a szám. <br>S a végtelen határán meglepett <br>szerelmem - s végre önmagam leszek.

Szűnt a vihar. Magas égi azúron <br>nap kivirul puha ködszalagon, <br>míg a vihar vize messzire-zúgón <br>hömpölyög, omlik a vad patakon. <br>Zafina te, jöjj ide: tiszta leánynak <br>pálma tövén nyit a rózsavirág! <br>Szikla-magányban a hűs patak árad, <br>bőgve, zajongva a zord sűrűn át. <br><br>Zafina, szemed beragyogja a tájat <br>puszta vidék is öröm teveled, <br>ajkadon új szerelem dala támad, <br>szerte-szitál e csodás üzenet. <br>Mint kora hajnali szél ha elárad <br>és belerezdül ezernyi virág; <br>hegy vize, halkan mosd köves ágyad, <br>bukva, omolva a szirteken át! <br><br>Zafina, dalod teletölti a szívem, <br>veled a bérci magány se nehéz, <br>szép szerelem szűze, jöjj ide, hívem, <br>ajkadon édes a rózsa, a méz. <br>Zafina, pirulsz? Ártatlan alázat! <br>Súgva keresd szeretőd ajakát! <br>És te szerény légy, kis patak: ágad <br>lágyan ömöljön a völgyeken át. <br><br>Érzem: a kebled örömteli mélyén <br>hogy ver a szív! Csupa könny a szemed: <br>duzzog a szűz, őrködve erényén. <br>Zafina, tekintsd ma e bérci vizet: <br>habra hab omlik, a hab tovavágtat, <br>úszik a tört kicsi rozmaring-ág; <br>gyors az idő, mint vad patak árad, <br>rontva kanyargó medreken át. <br><br>Múlik a szépség és fiatalság, <br>míg mosolyogsz, szerelem szűze te! <br>Ifjú szívünk csupa láz ma, bolondság, <br>révület és láng-fény szövete! <br>Zafina, irígység gerlice-párnak: <br>búgva sóhajtoz, amint idelát! <br>Szép szerelem mint dús patak árad, <br>futva, keringve a réteken át.