Szeretlek én téged, pipám! <br>És a dohányt, mely benned ég; <br>Hogy is ne? füstöd fellege, <br>Miként galambom szeme, kék. <br><br>Szeretem én galambomat, <br>Miként szeretem a dohányt; <br>Hogy is ne? pipa és leány <br>Érettem égnek egyaránt. <br><br>S miként a lyányszem s mint a füst, <br>Nem kék-e a menny födele? <br>S miként ezek, a mennyfödél <br>- Csillagtűzben - nem lángol-e? <br><br>Hasonmásául alkotá <br>Az ég e kettőt énnekem, <br>Hogy látva őket lássam azt, <br>Kitől boldogságom nyerem.

Ez az én vérem, ó vegyétek, <br>Vegyétek tűnő életem. <br>A tűnő élet örökélet, <br>Ha vérét és szavát veszem. <br><br>Nem a mulandó, tarka szókat, <br>Mik zengnek utcán és teren, <br>De a magányba elbúvókat, <br>Miket láz és örvény terem. <br>A csodálatos, tiszta szókat, <br>Mik fél zene, fél rejtelem <br>S mik mélyebbek, mint végső sóhaj <br>Az elröppenő életen.

A nagy esőzés elállt, <br>a ködpárák is fölszálltak, Úrnőm. <br>Az elefántok készen állnak, <br>amely percben akarod: <br>indulhatsz. <br>Én maradok és mindenre vigyázok: <br>az illatodra a szobákban, <br>a lábnyomaidra a tornác előtt. <br>Esténként elengedem a házőrző <br>tigriseket, <br>s a fojtott csendben <br>a vörös csillagok alatt <br>mindig újra hallom búcsúszavad.

Mielőtt innen végkép elmegyek, <br>Szeretnék elköszönni, emberek. <br><br>Mint rab, akinek int a szabad út, <br>Búcsút rebeg, mielőtt szabadult. <br><br>Mint a madár, kit Dél vár arra túl, <br>Az eresz alján még egy dalt tanul. <br><br>Mit is daloljak, én szegény beteg, <br>Mit is dadogjak nektek, emberek? <br><br>Talán nem is kell még búcsúzni se? <br>Hisz észre sem vett engem senkise. <br><br>Csak egy könny voltam, aki porba hull, <br>Csak egy sóhaj, ki égbe szabadul. <br><br>Csak egy csók, aki hideg kőre lel, <br>Csak egy szó, kire visszhang nem felel. <br><br>Egy pillangó, ki csillagot keres <br>S elgázolja egy durva szekeres.

Irígyen a sors boldogságom ellen, <br>Pozsony! körödből ismét messze hí; <br>Megyek - de dúlva van bucsúzó mellem, <br>Miként váradnak puszta termei. <br>Utánam intesz még Dunád ködébül, <br>S arcomra keserű köny árja gördül. <br><br>Nem hosszu volt tebenned múlatásom, <br>S az órák mint a nyíl röpűltenek, <br>De ily órákat a nagy mennyországon <br>Angyalnak adnak csak az istenek. <br>Édenben éltem üdvözűlöttképen <br>Barátaimnak nyájas, hű körében. <br><br>A messze távol kéklő fátyolába <br>Takarja már szép képedet, Pozsony, <br>Nem lágyul a vad végezet, hiába <br>Nyögel panasz kesergő ajkamon: <br>Mennem kell! s tán örökre szakadátok <br>Már tőle el, ti szeretett barátok? <br><br>Vegyétek hát a bujdosó kebelnek <br>A zúgó szélben hangzó végszavát: <br>Szerencse kényei akár emelnek, <br>Akár nyomor s inségbe döntnek át, <br>Míg a koporsó nyugtomat nem adja, <br>Érettetek gyúl szívem indulatja.