Hamlethez

Korai óra, szürkönyeti távol;
Egyedül az egyedüllét vádol.
Keservén keresem
Menedék melegét.

Felhős virradat, rideg e kelet,
Mi kívül hiány, bennem sem lehet.
Hogyan űzzem
Magamból a magányt?

Most zord felhőket rút szél kerget,
Bennem meg a magány szélesebbre terjed.
Egyedül töprengek
Egyén egymagamban.

A nap felújul új napnak hírével:
E hatalmas egyén egy új nappalt képzel.
S végre észlelem hogy én szintén vagyok,
Mert a kelet fénye két szememben ragyog.

Furcsa érzések dúlnak bennem.
Ezt eddig még észre sem vettem.
Egész álló nap, csak rád gondolok.
Lehet, hogy ez illetlen dolog.

Hiszen, alig ismerlek téged.
Elnyomni nem tudom, mit érzek.
Édes hangod hallását vágyom,
míg el nem nyom hangod szülte álom.

Álom, melyben csak te vagy jelen.
Megérint egy szép szerelem.
Nem csak őrült, buja testiség.
Hol szívünk örökre összeég.

Áradó Tiszának rettentő ereje
Feszül a töltésnek Szegednél.
Felötlik bennem bandának menete.
Hallom, hogy a bandagazda nevetgél.

Nyikorgó kordén hordott föld
Védelmezi ártól a népet.
Biztosabb lett így termőföld.
Kubikushad köszönjük néked!

Kubikgödörből meredő baba
Krajcáron vett verejték mérője.
A kubikuslét bálványa maga.
Így épült Szegednek védője.

Sebezhető vagyok, tudom.
Mit érzel, már írva van fent.
Csak mondd ki, szemem lehunyom,
Míg víztükröt simít a csend.

Bíztam, ahogy mindig: vakon.
De bennem már mást lát szemed,
Kinek nevét már rég tudom,
S hittük, hogy helyreáll a rend?

Felperzselő, konok álom,
Idézel csábító valcert!
Csukva a szemem, de látom,
Még víztükröt simít a csend.

Életről vizionálás…

Ki törődik velem, az életnek én is csak a nagy játéka vagyok,
És egyszerűen nem tudok eltűnni láthatatlannak, ha akarok.
Egyedül vagyok, mint totemfa a jéghideg temetőben,
Még képlékeny is lehetnék, ki igényli hideg időben?
Bennem is volna a jobbítás igénye,
De ez biz', senkinek nincsen az ínyére.
*

Egyedül vagyok,
Meghalok a magányban...
Lefagyott élet.

Nyolc
Évig
Marcangolt
Egyedüllét.
Hittem...meghalok.

Sors adta-vette szerelem...már nem ölel,
A magány ismét körülölel.
*

Újra egyedül,
Az élet, nagy ismétlő!
Élet, inaktív.

Bú,
S bánat...
Újra társ
Ő, a magány.
Sors kerék forog.

Újrakezdés, társ...? Esély kevés. Nem talány.
Gyökeret vert a magány.
*

Ha kezdődne a
Javulás, visszarángat.
Ily’ lét magánya.

Csak
Moccan
Test és szív.
Mit remélsz még?
Sors, magányt ítélt.

Nincs remény... testem fáradt, alig él,
Egyedül nincs már cél.
*

A totemfa nem lehet simulékony és nem maga a védő erőd...
Én is egy érző lélek vagyok a világban, de, ehhez nincsen erőd...

Vecsés, 2017. szeptember 10. – Szabadka, 2017. szeptember 10. – Kustra Ferenc József – A verset és a haikukat én írtam, alá az apevákat és 10 szavasokat, szerző- és poéta társam Jurisin Szőke Margit. A „vegyes” címe:”Egyedül nincs már cél”