Az elveszett idő

A tenger csillogása felett
Sirályok szállnak.
Lágyan vitorlát bont a szél,
Az emlékeimben még vissza-visszajárnak.

Apám szemén bánatos remények égtek,
Elém tárulnak a régi gyermekkori képek.
Térden állva, sírva nézek a múltba,
Emlékeitek feltárom újra meg újra.

Arany színű hajnalokon
Jó apám munkába készült.
Anyácskám kenyeret, szalonnát
Táskájába rakta, arca felszépült.

Őrült csend üli a tájat,
Apámék elmentek,
S én nélkületek élek,
Az örök bíborszínű hajnalokon bennem tovább éltek.

Tarna folyó Zúgva vágtat,
Messzire sodorja a reszkető vágyat.
Szennyes viskó a Tarna partján,
Gyakran jártunk oda az év sok napján.

A napfényes, harmatos vágyak ölén
Üzen a napfény, s elhallgat a tiltott ködén.
Tüzet varázsló, gonosz napszerelem.
Benned rútul halálomat lelem.

Azok az évek már eltűntek,
Néha-néha még visszanéznek.
Az én bánatom csendes magány,
Elhal lassan a múltunk nyomán.

Felettünk sokat beszéltek terólad!
Te megaláztál, megcsaltál, s én nem hittem a szónak!
Elmúlt, régvolt, viselem a sorsunk,
Mind a ketten nagy bolondok voltunk.

Arannyal, ezüsttel kedveskedtem volna,
De a mély, vérző sebemet vissza-visszahozza.
Szerelmünk sziklafalát leostromoltátok!
Bennem az érzelmet is legyilkoltátok.

Igaz történet alapján.

Fáradt vérem csorog a szívemre,
Búsan dalol verejtékemen a nyár.
Fel-fellobban az apró parázs bennem,
Vagy csak a napnak melege tűz be az ablakon át.

Elfáradt már bennem a fiatalság,
Éles sasszemem távolba néz.
Felsír a lelkem, hát miért érnénk én kevesebbet?
Mondd, mennyit ér a vérem ereimben?

A gyűlölet kardja átvágja lelkem,
Bíbor lángú nyár ébreszt fel engem.
Álomreményű, szép magyar hazámban
Miért élek én gyöngyharmatos magányban.

Izzad a nyárban a katicabogár,
Szénakazalban hűsítőn hever.
Gyermekkacajtól hangos a határ,
Lóhalálba fut az időkaraván.

Ring velünk hintaágyon az ifjúság,
A régi házban kacagó gyermekzsivaj.
Újra éled bennem, mint az élet a lehajló almafa ágán.
Pici korom legszebb évei.

Rózsaszín felhős, gyermeki láz,
La Fontaine-mesés álomvilág.
Mint hintaágyon az örök ifjúság,
Peregnek le életünk alkonyán.

Tarnazsadány, 2019. február 18.

Tűzcsóvák szállnak a magas égen,
s én egyedül sétálok a sötét éjben.
A tavasz jöttét várom,
s közben szememre rászáll az álom.

Álmomban démonokkal küzdök, hadba kelek.
Tettek helyett sértő szavakkal bántanak,
durván lelkemet tiporják.
Szívemből a jóságot kifosztják.

Csillogó szemeimben szeretet tüzei ragyognak,
szívemben a béke vágyai kigyúlnak.
Érzem, hogy fel kéne ébrednem,
de a gonosznak szava erősen él bennem.

Próbálom szemeimet kinyitni,
s a démoni erőket kiűzni.
Felébredek, mert szememre süt már a nap fénye,
de a rossz álom szívemben nyomot hagy örökre.