Izzad a nyárban a katicabogár,
Szénakazalban hűsítőn hever.
Gyermekkacajtól hangos a határ,
Lóhalálba fut az időkaraván.

Ring velünk hintaágyon az ifjúság,
A régi házban kacagó gyermekzsivaj.
Újra éled bennem, mint az élet a lehajló almafa ágán.
Pici korom legszebb évei.

Rózsaszín felhős, gyermeki láz,
La Fontaine-mesés álomvilág.
Mint hintaágyon az örök ifjúság,
Peregnek le életünk alkonyán.

Tarnazsadány, 2019. február 18.

Tűzcsóvák szállnak a magas égen,
s én egyedül sétálok a sötét éjben.
A tavasz jöttét várom,
s közben szememre rászáll az álom.

Álmomban démonokkal küzdök, hadba kelek.
Tettek helyett sértő szavakkal bántanak,
durván lelkemet tiporják.
Szívemből a jóságot kifosztják.

Csillogó szemeimben szeretet tüzei ragyognak,
szívemben a béke vágyai kigyúlnak.
Érzem, hogy fel kéne ébrednem,
de a gonosznak szava erősen él bennem.

Próbálom szemeimet kinyitni,
s a démoni erőket kiűzni.
Felébredek, mert szememre süt már a nap fénye,
de a rossz álom szívemben nyomot hagy örökre.

Bánattal kószálok a tarnapart peremén,
Rád gondolok a tiszta szerelem szépségén.
A végtelen kék ég felé száll szívem dobogása,
A Tűzlángjainknak se lesz már olyan lobogása.

Könnyező szemekkel parton ért a hajnal,
Küzdő szerelmünket nem vigyázta angyal.
Nem talált rám Ámor az éjszakában,
Kereslek, kutatlak, gyötrő fájdalom némaságban.

Égő szívemet elemészti a bánat,
Ezüstösen peregnek könnyeim, égnek még bennem a vágyak.
Boldog, szép idők lelkemen tovaszállnak,
Szerelmünk fuldokol a háborgó végtelen szerelmi óceánjában.

Kiszenvedte szívem - e gyönyörnek terhét,
De vissza-, visszasír felém az a sok szép emlék.
A hajnal magára tűzi bíborvörös arcát,
Eltűnünk mi is a lehulló falevelek avarján.

Sebezhető vagyok, tudom.
Mit érzel, már írva van fent.
Csak mondd ki, szemem lehunyom,
Míg víztükröt simít a csend.

Bíztam, ahogy mindig: vakon.
De bennem már mást lát szemed,
Kinek nevét már rég tudom,
S hittük, hogy helyreáll a rend?

Felperzselő, konok álom,
Idézel csábító valcert!
Csukva a szemem, de látom,
Még víztükröt simít a csend.

Életről vizionálás…

Ki törődik velem, az életnek én is csak a nagy játéka vagyok,
És egyszerűen nem tudok eltűnni láthatatlannak, ha akarok.
Egyedül vagyok, mint totemfa a jéghideg temetőben,
Még képlékeny is lehetnék, ki igényli hideg időben?
Bennem is volna a jobbítás igénye,
De ez biz', senkinek nincsen az ínyére.
*

Egyedül vagyok,
Meghalok a magányban...
Lefagyott élet.

Nyolc
Évig
Marcangolt
Egyedüllét.
Hittem...meghalok.

Sors adta-vette szerelem...már nem ölel,
A magány ismét körülölel.
*

Újra egyedül,
Az élet, nagy ismétlő!
Élet, inaktív.

Bú,
S bánat...
Újra társ
Ő, a magány.
Sors kerék forog.

Újrakezdés, társ...? Esély kevés. Nem talány.
Gyökeret vert a magány.
*

Ha kezdődne a
Javulás, visszarángat.
Ily’ lét magánya.

Csak
Moccan
Test és szív.
Mit remélsz még?
Sors, magányt ítélt.

Nincs remény... testem fáradt, alig él,
Egyedül nincs már cél.
*

A totemfa nem lehet simulékony és nem maga a védő erőd...
Én is egy érző lélek vagyok a világban, de, ehhez nincsen erőd...

Vecsés, 2017. szeptember 10. – Szabadka, 2017. szeptember 10. – Kustra Ferenc József – A verset és a haikukat én írtam, alá az apevákat és 10 szavasokat, szerző- és poéta társam Jurisin Szőke Margit. A „vegyes” címe:”Egyedül nincs már cél”