Tegnap visszatért
a nyár
ezer ágra sütött újra a nap
világítottak tőle
a háztetók
a kémények s az antetták
a föld fölött az ég alatt
tegnap
kinyílt a reggel
mint egy szép virág
helyetted
langy október ölelgetett
s csak néztem, ahogy csontkarúvá
halnak a fák
ahogy
sárgulnak, pirulnak ,peregnek róluk
a levelek
még nem siratja őket
az ég
még nem esik
én szemed sugarát kerestem
odafönt
a szitakötőket
hogy rám tekints
de ma már
más volt a nap más vagy te is
s más vagyok én is talán
valami eltört bennünk
valami elmúlt
ami nem is volt talán
csak én hittem hogy
neked is nekem is: remény
hogy olyan mint a szomszéd tető
ahol még
fénylik a nap ragyog az ég
de nem
hűvösödni fog fagy is lesz
s meghal majd bennünk
az a lázas kamasz aki tegnap
még élt

Ma szürke esős fellegekkel
kezdődött a nap
s nem jött tőled semmi
messze vagy
mégcsak képen láttalak
mégis
szeretnélek téged szeretni

igaz
nem is találkoztunk még
nem éreztem még az illatod
még nem vártalak
soha egy forró nyári vagy
meleg őszi alkonyon
nem találkozott még
a tekintetünk

nem érintett még meg
a kezed
nem is ismersz még
nem is tudod hogy milyen vagyok
s ha átölelsz
s te telt asszonykarjaid között
milyen leszek

szóval el sem mondhattam még
hogy hogyan szeretnélek
nem is tudod hogy
rőt lángjaim úgy lobognak
hogy
a gyönyörűségben
elégetnének

belém vésődtél már
egy érintésként bennem vagy
bennem van a képed
s várlak akkor is ha hiába várlak
mert
már áhítat vagy bennem és buja
igézet
akit száz csókommal csókolnák
s száz karommal ölelnélek

Lassan ring bíborba a táj,
árad sejtelemmel,
hosszúra nyúlik minden árny,
s bámulom a csendet.

Gondolataimban némán,
befordulva nézek,
ahogy elárvult vadvirág
a köves útszélen.

Elmémben egy kósza sugár
szállja meg érzésem,
s a sejtjeim hullámhosszán,
végtelenbe réved.

Mélyen bujkál bennem a vágy,
lappang elememben,
mint mikor dermedt harmat vár,
hogy rá fény derengjen.

De csak az időtlen Világ
árnya leng a térben,
s itt állok ahol a magány,
még téged remélve.

2013

Árnyékban ülök
felfogja előlem a napot
egy nyárfa
csobban a tóban a víz
felszínén nesztelen
fürdik a fény
az alkonyatra várva

Nyár van
forróság közeleg
valószintűtlenül
kék az ég
s kis fellhő- pamacsok
úsznak felettünk
messszi égtájakfelé


Ma vihar
mnennydörgés nem lesz
bújj hozzám mégis
kedvesem
ha félsz
bújj hozzám
karjaimmal majd
átölellek
érintésed vad
vágyakat ver majd
bennem
ha támad a szél

Nem tudsz eltagadni
árnyékként követlek
megvert megáldott képzeletemmel
mely őrzi a csodákat
lábad ívét
csípőd hajlatát
a vállad
s hiába tagadsz meg, s hiába szorítod
vékony vonallá
a szádat
bőrödön átütnek
rám a vágyak
s várva téged visszavárlak
és éjszakáimon
visszatérsz te kínommá
vágyammá felépítve

ÉBENFA ÉS MÁRVÁNY

s újra látlak
látom a csodákat
zuhog az igézet kitakart
testemmel
virrasztok érted
kitakart
idegekkel
nincsen előled menedékem
szavak
mondod szavak
de nem érted meg ha hallgatok
és nincs hitem a hallgatás erejében

az ősanyag vagy bennem
a paráznaság
égető hiánya
titok vagy
kőteher
kárhozat
nem vagy itt
s én szüntelen
vágyódom utánad