Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

Tarnazsadány- Hidegvég, Északkeleti Régió

Bíborszínű, barna testvérekkel utazom,
Lovaink nyerítenek a karaván nyomán.
Csend honol, és nyugalom.

Áldott földeken utazunk tova
Villámló, sötét éjjeleken.
Elveszik a szekereink nyoma.

Múlt idők suhannak fölöttünk,
Szebbnél szebb tájak tárulnak elénk,
Éhes farkasok üvöltését hallani.

Távoli, hosszú útjainkon
Tombol a gyűlölet,
Nyugtalan sasok köröznek felettünk.

A múlt idők szelíd angyala
Rabságban sínylődik azóta.
Tündöklő fényében süllyedünk valóban.

Életünk elvesztette értékét,
Öröklétünk elveszik idővel,
Ballag a karavánunk tovább egy árnyékosabb völgybe.

Vad mezők dicső oltárán
Tündöklő köldök termékenységéből
Megszült anyám.
Egy leprás, rongyos telepen.

Ásítón felkelt a nap,
Csont sovány barnasággal felsírt egy csecsemő.
Az ég millió csillagai alatt lettem
Koldusszegény, barnaságomba fuldokló,
Álmokat szövő, vándorló életszekér.

Jöttek éhes nappalok
A cigány telep zárt világán.
Hegedült csontjai verítékein
Egy vénhedt, vézna, öreg zenész cigány.

Csendes, kietlen, sivár, rút életem
Egy testetlen árnyékként felnevelkedett.
S ezernyi szenvedéllyel írom ócska verseim.
Dübörög a felhők dobja,
Mély sötét barnaságom szapulgatja,
Szelíd szél követ már a végső utam felé.

Isteni asszony,
Szívemnek királynője.
Hajnali fényárban lebegő táncod
A kedvemért újra járod.

Barna hajad
Fújja a szél.
Csillagok fényénél
Szebben mesél.

Tündöklő tájban
Tarka virágom.
Szeretlek téged,
Utánad vágyom.

Én már nem engedlek el
Minden éjszakán.
Oly lágyan ölellek,
Még én élek, mindig szeretlek.

Az időkapu

Poros úton hagyott szekér
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafaág alatt
Álmodik a remény.

Rám szegezi tekintetét a fénylő Nap,
Barnára pirított arcom a távolba néz.
Eszembe jut ifjúságom,
A boldogságos, szegény remény.

Mennyi boldog idő veszett a múlt homályába,
Mint egy álom, ébredtem a változó világban.
Hol vagytok, gyermekkori álmok, régi játszótársak?
Az idő kereke elsodort az álmokkal teli világba.

Poros úton hagyott szekér
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafaág alatt
Fut velünk az életkerék.