Egy halk sóhaj, mit próbálsz elnyomni,
s bágyadtan ülsz az ágyadon,
rám gondolsz most is, bár próbálod titkolni,
de mégis én rólam álmodozol.

Most megkapsz mindent, amit csak kívánsz,
s szerelmed fennhangon hirdeted,
azt mondod boldog vagy, szerelmed tombol,
de titkon másokra éhezel.

Van, aki úgy szeret téged,
rád költi szinte mindenét,
de te csak játszod a szerelmet,
s nem hallod lelkének énekét.

Boldoggá tesz, hisz elhalmoz mindennel,
s fennhangon mondod, szereted,
de ha nem tud már majd többet adni,
akkor is kedves lesz neked?

Akkor majd jó lennék én is,
de már rég messze leszek,
eltűnök, mint a forgószélben
lehullott, sárgult levelek.

Akkor majd ott állsz összetörve,
s hiába hívsz, már nem megyek,
te voltál mindig, minden álmom,
de számodra minden elveszett.

Nem várok kincset, csak biztonságra vágyom,
egy boldog családra, hol szeretet vár,
hol megingott hitem újra megtalálom,
s békét, mit régóta keresek már.

Elveszett remények ködéből bújva
szeretném újra látni a fényt,
nyugalmat szeretnék. Egy kis szabadságot,
s egy meleg kis otthont, mely csak az enyém.

Rátalálni egy igaz jóbarátra,
ki mindig szeret és mindent megért,
kitől a könnyem is szivárvánnyá válik,
s ugyanúgy szeret, ahogyan én.

Szeretni, aki kitart mellettem,
s hű szeremmel indul felém,
kinek a szíve csak értem lángol,
s szemében miattam ragyog a fény.

Csak pár akkord, mely metronóm ütemben
megszólal a régi orgonán,
egy adagio, mely tiszta hangon csendül,
s a nagy teremben csengve messze száll.


Barokk díszek pompázó varázsa,
s a padok közül felcsendült korál,
elábrándít, s az echót hallgatva
fantáziám oly messzire száll.

Mennyi szempár talált itt egymásra?
Hányszor szövődött itt szép románc?
E vén falak közt mennyi sóhaj rejlik,
melynek emléke régen messze jár.

Mennyi űz, mely a lelkekből áradt,
Mennyi féktelen, nagy szerelem?
Már messze tűnt az idők fátyolában,
de a falak közt most is ott dereng.

Mily kevés volt, mit tetőled kaptam,
s mégis boldoggá tettél vele,
mily kevés! És én oly sokat adtam,
lelkem még most is sajog bele.
Nékem hoztad a bíborszínű rózsát,
szétszórva ágyamon bársony szirmait,
égő szenvedélyed lázasan csitítva,
cseppenként hullajtva lelkem szirmait.
Azután elmentél, s elvitted magaddal
felbolydult szívemnek minden melegét,
s itt hagytál engem, lelkemből kifosztva,
meggyötört szívvel, hol nem süt rám a fény.
Ne keress többé! Nincs már mit adnom,
hisz elvitted szívem minden melegét,
s bár meggyötört szívvel, de újra fogok élni,
hisz nem csak belőled sugárzik a fény.

Sohase mondd, hogy nincs tovább,
bármilyen nehéz,
ne add fel könnyen, ostobán,
küzdj tovább, bármiképp.

Ne sírj, ha minden porba hullt,
állj fel és menj tovább,
harcolj, ha kell, foggal, körömmel,
bármi lesz, bármi vár.

Tarts ki, ha kell, minden erőddel,
ne hagyd, hogy mélybe rántsanak!
Ne törődj vele, mit szólnak mások,
csak irigy, hazug szavak.

Tarts ki erősen, s győzni fogsz!
Dobd félre, bármi bánt,
hisz a kemény kősziklák közt is
nyílik még virág.