Lehoznám néked a csillagot,
csak nevess! Hadd lássam édes,
ahogy a szemed felragyog,
amikor mosolyogsz éppen.

Had lássam szemed íriszén
a fényt, ha szemedbe nézek,
amely elvakít, s mámorít,
még sosem láttam ily szépet.

Mint az égbolt, mely felragyog,
amikor nap süt az égen,
úgy varázsol el engem is
szemeid csillogó kékje.

Szemedben látom a holnapom,
és ha a szívembe nézel,
tudod, hogy bármit megadok!
Nem is kell sohasem kérned.

Tudod: nincsenek kincseim,
csak te vagy! A mindenem nékem!
Lágy, andalító dallamot
hallok, ha rám nevetsz, s félek.

Féltelek, mint a gyermeket,
ki anyjától messzire téved,
s fáradt szemekkel kutatom,
hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!

Maradj! Hisz rövid az életünk,
s ki tudja mennyi időnk lesz
szeretni, de azt jól tudom,
hogy én csak te érted élek.

Te is ember vagy, nem csak holmi porszem,
nem kevesebb, mint más, nem csak kődarab,
ne engedd hát, hogy bárki eltaposson,
ne hagyd, hogy szétzúzzák minden álmodat.

Tanulj meg végre célodért kiállni,
ne tévesszen meg gonosz rágalom,
ne hallgass másra! Én melletted állok,
s bármi történjen, melletted vagyok.

Melletted leszek tűző napsütésben,
sűrű őszi ködben, vagy ha hó szitál,
melletted maradok, míg a szívem dobban,
hidd el! Nálam jobbat sehol sem találsz.

Nem várok kincset, csak biztonságra vágyom,
egy boldog családra, hol szeretet vár,
hol megingott hitem újra megtalálom,
s békét, mit régóta keresek már.

Elveszett remények ködéből bújva
szeretném újra látni a fényt,
nyugalmat szeretnék. Egy kis szabadságot,
s egy meleg kis otthont, mely csak az enyém.

Rátalálni egy igaz jóbarátra,
ki mindig szeret és mindent megért,
kitől a könnyem is szivárvánnyá válik,
s ugyanúgy szeret, ahogyan én.

Szeretni, aki kitart mellettem,
s hű szeremmel indul felém,
kinek a szíve csak értem lángol,
s szemében miattam ragyog a fény.

Köröttem néma éjszakai csend van,
egy árva hang se szól sehol se már,
pokol tüzében őrlődöm miattad,
homlokom redőin verejték tanyáz.

Nem mozdul semmi. Még a szél sem rebben,
arcomra ült a döbbent némaság,
gyönge szívemet annyi bánat sújtja,
olyan jó volna szabadulni már.

Csak egyetlen percre tudnám elfeledni
mi oly mélyen, mardos, s a lelkembe váj,
csak egyetlen egyszer tudnám eltemetni,
mardosó kínom, mely börtönbe zár.

Csak egyetlen egyszer tudnék boldog lenni,
hisz annyit szenvedtem miattad már,
arcom már sápadt, hajamra hó hull,
múló életem hamar messze száll.

Olyan jó voltam, annyi mindent tettem,
bár tudom: nekem is épp úgy van hibám,
hisz ember vagyok. de lelkem épp oly tiszta,
akár egy áttetsző üvegpohár.

Ez a világ nem az én világom,
nekem itt már minden idegen,
mi tegnap még szép volt mára már álom,
önmagamat már sehol sem lelem.

Tegnap még hűs szellő simította arcom,
míg ajkaimra lágy csókot lehelt,
most üvöltő szél fúj, mely lelkembe mardos,
sebeimet tépve fel szüntelen.

Ez a világ nem az én világom,
oly gonoszak itt az emberek,
szívükben már nincs segítő szándék,
régen kihalt már a szeretet.

Felnézek az éjszakai égre,
az égbolt most olyan bársonyos,
sötétjében fényesen ragyognak
új reményeink, a csillagok.