Szeretném egyszer körbejárni
ezt a hatalmas földgolyót,
megnézni minden mesterművet,
melyet az ember alkotott.

Átsétálni a sóhajok hídján,
kérve: adj nekem Istenem
valami jót, mely megszépíti
megunt, toprongyos életem.

Szeretném látni Nápolyt, Rómát,
ókori építményeket,
melyet az idő megtépázott,
s romokba döntve ott mered.

Látni a tengert, hogy hullámzik,
a híres, fekete Afrikát,
ahol a nap oly tüzesen izzik,
s olyan szépek a pálmafák.

Szeretnék végre olyan világot,
hol a szegény olyan, mint akárki más,
s kérges tenyerét megszorítva
úgy tisztelik, mint bárki mást..

Szeretném látni, hogy egyszer végre
értük is jő a messiás,
s ők is láthatnak minden szépet,
amit a földön bárki más.

Lesz e még olyan ünnep a földön
amilyen régen, hajdanán,
mikor még kicsiny gyermekek voltunk,
s nem tudtuk, milyen a világ?
Mikor nagymamám eres kezével
sütötte nekünk a kenyeret,
s ropogós héját megdézsmálva
csodáltuk: milyen kerek.
Emlékszem: olyan boldogok voltunk,
pedig csak zsír volt, semmi más,
de mégis sokkal finomabb volt,
Mint ma bármilyen kalács.
Hiszen mindenhol szeretet áradt
fényével fűtve a szobát,
mára már kihunyt a láng is,
csak füstje érzik, semmi más.
Hangzatos szavak szállnak a szélben
hirdetve békét, áldomást,
pedig tudják, mennyire más lett
ez az elfajzott rút világ.
Színes lufik, és dallamok szállnak,
felvonul díszes karnevál,
magasztos hangon azt hirdetve:
ünnepelj! Itt a Kánaán!
Pedig van, aki étlen nyomorban
sínylődik már és nem remél,
s kiszáradt ajka imát mormolva
kéri: segíts! Az Istenért!
Adj nekünk munkát, boldogságot,
a patakban ontott könnyekért,
emberi jogot, méltóságot
mindenkinek, ki nem henyél.
Istenem! Kérlek! Nézz a földre!
Látod, mennyire szenvedünk!
Ne büntess már több ártatlan embert,
most add meg ami jár nekünk!

Mit bánom én azt, hogy kik voltak ősei,
És hogy milyen nyelven beszélnek szülei.

Lépjen szembe velem mosolygó arcával,
Fogadjon el engem erénnyel, hibával.

Süllyedő világban együtt botladozzunk,
bármily nehézségben mi együtt maradjunk.

Csak legyen mellettem, kinek szép erénye,
csillogjon szemében megértésnek fénye.

Legyenek alkalmak, mikor szépet mondunk,
melytől tiszta szívből elcsuklik a hangunk.

Életünk teljen el egymás mellett állva,
végzet által legyen bármelyikünk árva.

Sírig megmaradjunk egymásnak támasza,
közös boldogságunk igaz varázslata.

Tehetsége csodálatos
És nevéhez fűződik a világirodalom,
melyről bölcsen s bőven írt,
Színesen és szabadon.

Az idegenben, és az angolok közt,
Mégis magyar maradt,
Még akkor is ha irodalmuk
Jóval hozzá ragadt.

Saját regényei csodás események.
Búval és örömmel zajlik bennük élet.
Vannak bennük remények,
És lappang bennük végzet.

Mire barátai már menekvést ajánltak,
Ő hűséges maradt szokott hazájának.
De sajnos a végén minden csak hiába!
A megbolondult nemzet nem hitt hű fiába.

Letartóztatták, aztán elcipelték.
Az utolsó reményét végleg megszüntették.
Durván, eszetlenül verték szegényt agyon,
És teste halkan, bénán, feküdt az avaron.

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.