Hosszú utamból, elindulván haza,<br>tűnődtem rajta, <br>hogyan köszöntsem az otthoniakat.<br><br>Mit mondjak majd nekik,<br>s kit köszöntsek előbb?<br>Kérdéseimre fény nem derült.<br><br>Hosszúnak tűnt az út,<br>bár mégis hamar eltelt,<br>ajtónkon belépve,<br>könnyes szemek lestek. <br><br>Észre sem vettem,<br>már vállamon voltak a karok, <br>ki egykor felnevet, <br>most újra magához szoríthatott.<br><br>Hullottak a könnyek,<br>mik az örömtől jöttek, <br>nem kellettek szavak,<br>mert tudtam, ez a haza.<br><br>Felnőtt ember lettem, <br>ki bátor, s rettenthetetlen,<br>mégis azok közt a karok közt, <br>éreztem magam védelemben.<br><br>Édes anyám szava,<br>elcsuklott s hangja nem maradt,<br>csak annyit tudott mondani :<br>jó hogy újra itthon vagy.

Holdvilág süt , már arcodon ég,<br>bőröd bársonyára ráragyog- <br>fáj a szívem egy igaz szép<br>falusi nótára... ó jöjj most,<br>fújad vélem, hogyha emlékszel <br>babám, szépen elolvadt a hó<br>s a virágok is bújtak aznap<br>és megindult én szerelemes <br>féltő lelkem ennyi szépre, ó<br> hogy volnék irántad érzéketlen<br>Hiszen te vagy nekem való<br><br>szendergés közben szép szemed úgy néz<br> aludtam, hogy veled álmodhatok;<br>kevés ez, mint pohárfenekén a méz<br>lesütött szempilládra csókot adok<br> nem egyet, sőt százat sóváran,<br>Egyedül vagyok, s elábrándoztam,<br>mindig várlak pedig te nem jöhetsz....

Egy téli este virágot ültetett télanyó,<br>ablakomon burjánzik, hajtásaiból születik,<br>mesés káprázatos hold fénye, meg meg csillanó,<br>terjed az ablakon, mint mosolyom fülemig.<br><br>bámulok a sötétbe, sárgán ásít kandeláber,<br>körülötte halvány fénybe, fehér apró csillagok.<br>lágy kecses táncuk s az utca ujj báli ruhát elnyer,<br>s mindent belepnek ezek apró kis hullócsillagok.<br><br>mint milliónyi tűzijáték, csak úgy szikrázik,<br>rajtuk a szebbnél szebben díszített házak fénye,<br>megérint kis Jézus születése nemes lénye.<br>ma van Szenteste, a kémény csendben pipázik.<br><br>hát eljött az ideje, csomagot fa alá teszem,<br>nyugovóra térek most, többet nem mesélek,<br>reggel gyerekeim szemébe, mindent ujjra megélek,<br>karácsony ünnepén imígy lett könnyes két szemem.

Az esőcsepp épp zuhanni készült<br>de megdermedt az ereszen <br>és furcsán, fényét vesztve <br>összekapta magát borzas<br>koronáikat megrázták a fák,<br>a szőlő ledobta levelét<br>s a rozsdaszínű venyigék<br>közt itt-ott felsikoltott <br>egy-egy elmaradt oportó szem<br>megdőlt a krizantém s az őszi rózsa<br>s mire reggel lett <br>a kertben rikkancs szelek jártak<br>karonfogva és hirdették <br>hogy megjött a tél

Miért kell a veszek, ha boldogan is lehet élni?! Nincs mit tenni, ezt az ember magának kéri. <br><br>Nem latja meg, hogy hol hibázott, csak keresi a rosszat, hogy mást megalázzon. <br><br>Csodálkozik rajta, hogy a másik fél, savanyú arccal tekint rája. De a türelem véges, s mindenbe belefáradsz. megelégelve mondod, holnap már nem látlak. <br><br>Könny nélküli búcsút veszel, mert a pohár teljesen be telt . Kérhetted te szépen, kérhetted te csúnyán, fogalma sem volt, hogy meddig tart a határ. <br><br>Beláttad hogy nincs mit tenni, nem ér semmit jót cselekedni.Végszóként csak annyit mondasz, jobb lesz nélküled a holnap.