Valami arcot, szentséget viszek <br>elrejtve mélyen. <br>Havas nagy úton bandukolok <br>szembe a lemenő nappal. <br><br>Ezt a szentséget nem ismeri <br>senki kívülem: <br>Elítélt próféták máglya-lángja <br>perzselte a szívembe hajdan. <br><br>Talán az otromba erdők mögött <br>találok egy kicsi kunyhót, <br>ahol a fehér fenyőasztalkából <br>oltárt csinálhatok. <br><br>Ott egy Istent imád majd velem <br>a kunyhó apraja, nagyja <br>s hiába búg az éjben <br>a hitetlenség farkasüvöltése. <br><br>De addig bandukolok a havas úton, <br>szembe a nappal - <br>Sötét terhek dőlnek az életemre <br>s ferde árnyékok hullnak a hóra.

Gyülnek hangtalanul, gyülnek a tárgyaim, <br>úgy gyülnek köribém, mint a gyülő napok <br>s esztendők, melyeket megriadó, fanyar <br>kedvvel méregetek, mikor <br><br>szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt <br>oltom asztalomon s csöndesen ágyamig <br>lépek, át a sötét, kriptasötét szobán <br>s mondom: újra betelt, ez is. <br><br>Gyülnek könyveim és ellepik otthonom, <br>gyülnek gyűrüim és ellepik ujjaim, <br>gyülnek régi ruhák s gyülnek az újak is, <br>postám új levelet hozott, <br><br>tegnap új patyolat-szirmu virágokat <br>kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és <br>gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét <br>vett a régi helyett nekem. <br><br>Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom <br>illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz, <br>bronz hamutál, acél-domboru tintakút, <br>képek, rajzok a négy falon, <br><br>száz apró csecsebecs, kéziratos lapok <br>felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók <br>jelzik elrobogó életem útjait, <br>mint parányi, meszelt-fehér <br><br>mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott <br>s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém, <br>míg az egyre növő számokat olvasom: <br>mily közel van a férfikor, - <br><br>három kurta kis év, pár közel állomás <br>s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként <br>ívcsúcsára repült, fölhajított kavics, <br>mely máris lefelé zuhan. <br><br>...És alattomosan szőnek a tárgyaim, <br>lelkem szárnya köré untalanul szövik <br>apró szálaikat. Pókfonalak kuszált <br>borzas rengetegét kötik <br><br>karjaimra s opál gombolyaguk ma már <br>béklyóként tekerül térdeim izmain. <br>Minden mozdulatom halk nyilalást okoz, <br>húz a sok kicsi megszokás, <br><br>sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog, <br>szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom. <br>Minden kölcsönadott könyvem e szálakat <br>tépi s úgy kiabál: ne hagyj! <br><br>Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem, <br>mint a más keze és kapkod ügyetlenül, <br>kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs <br>jobbzsebemben az óra és <br><br>úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt, <br>mint bogárka repes, zümmög az ördögi <br>pókháló sürüjén, míglen a vérivó <br>végzet ráteszi karmait. <br><br>Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim <br>visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg, <br>melyből lépteimet menteni nem tudom <br>s rábizom magamat lehúnyt <br><br>szemmel, félig alélt testtel: akárhová <br>megy, sodorjon el - és néha belémnyilal <br>sejtelemszerűen, hogy botor út ez út, <br>végromlásba, halálba visz. <br><br>... Meddig késlekedel, ifjui lázadás? <br>Gyúl-e bennem erő szertecibálni e <br>vadgubancu hinár sanda sövényeit <br>s meglengetni szabad karom? <br><br>gyilkos tárgyaimat rontani, törni és <br>züllött csonkjaikat széthajigálni a <br>négy égtáj fele és könyvcafatok fölött <br>ittasulva tapodni majd? <br><br>Akkor meztelenül vágok a rengeteg <br>erdők útjainak, végtelen ősmezők <br>pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt <br>szívvel, mint a sudár vadak, <br><br>kiknek semmije sincs s mégis a drága föld <br>s mennyek sátora fent, minden övék, övék! <br>Állván föld közepén, nézem a csillagok <br>szőke, rámkacagó szemét <br><br>s érzem, elmaradott mind, ami földi lom, <br>bús időt mutató, ráncositó kacat, <br>szét nem osztogatott életem egy s egész, <br>mint sebesáramú folyam <br><br>s látván, énekelek nagyszerü éneket: <br>Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz, <br>ős életszerelem nagy, sosem agguló <br>boldog Istene! Ifjuság!<br>

Mint az aranykornak boldog századja virágzó <br>Képe, szelíd tündér, Fiatalság! visszanevetsz rám; <br>Felfeded ártatlan kebelednek rózsaalakját, <br>S szívemet a múltnak gyönyörű örömébe meríted. <br>A te fejednek aranyfürtjén mosolyogva virítnak <br>A tavasz illatozó zsengéi vegyes koszorúkban, <br>Pázsitos ösvényed violák közt tévedez és foly, <br>Mint a csergedező Arethusa s tiszta Meander. <br>Társaid, a mindig nevető Kedv, Tréfa, Barátság, <br>Édes enyelgéssel repdeznek játszva körülted, <br>A szerelem mennyét feltárja Dióne előtted, <br>S karjain andalgó örömében renget az égnek. <br>A te vidám orcád, valamint egy hajnali csillag, <br>A repülő élet napját felnyitja, bezárja; <br>Míg te az élet egét ragyogó lángszínbe' fereszted, <br>Elysium myrtusligetévé változik a föld, <br>Hol minden kiderült, hol minden szép s nagy előttünk. <br>Álmodozó lelkünk nem sejt illy puszta jövendőt, <br>Mellyben az életnek volt kedvesi mind elenyésznek, <br>S csak szomorún egyedül bujdossa világi futását, <br>Mint az alélt utazó az oroszlán durva hazáját. - <br>Légy bölcs, légy te vitéz, kardod villáma hasítson <br>A földtengelyekig s a föld nagy tengerein túl, <br>Homlokodon híred csillagkoronája ragyogjon, <br>Tetteidet fél föld leborulva csudálja, imádja, <br>Halmozd kincseidet, dúld, pusztítsd Bengala partját, <br>Ussza körül gályád a földet százszor, ezerszer: <br>Olly szent tiszta öröm nem reszketi szívedet által, <br>Mint mikor a boldog fiatalság rózsavirányin <br>Andalodó lelked legelőszer kezde hevülni, <br>S a gyönyörű álomképet csókolva ölelted. <br><br>[1804 után]<br>

Cencim, repül az élet, <br>Mint egy sebes sohajtás. <br>Tűnik tavassza s hervad, <br>Mint gyenge rózsabimbó. <br>Amely Zephyr kinyitja <br>Langyos lehelletével, <br>Az tépi el mosolygó <br>Díszét kis életének. <br>Még most mi is virágzunk, <br>Mint a libáni Tempék, <br>Szívünk örömre repdez, <br>Lelkünkben égi láng ég. <br>Majd eltűnik szerencsés <br>Éltünk arany tavassza.. <br>E barna fürt lehull majd, <br>Melly büszke válladon csügg. <br>Villámkacér szemednek <br>Fényét homály borítja; <br>Kebled csudás alakja <br>S e szép ajak rubintja <br>A vad halál kezében <br>Porban heverve sorvad. <br>Éljünk tehát, s örüljünk; <br>Mert ah, csak egyszer élünk! <br><br>[1800-1804 között] <br>

Kékellő violák illatozási közt <br>Szűle egy gyenge leány engemet ott, hol a <br>Szirt forrása magasról <br>Tajtékozva szökell alá, <br><br>S lágy keblébe fogott, s kisdede homlokát <br>Elhintette tüzes csókjaival, s Te, mond - <br>Serdülj, s amiket itt látsz, <br>Zengd majd lantom idegjein. <br><br>Így szólván elhagyott. Hirtelen egy galamb <br>Lebbent nyögve felém, s elfödöze a tavasz <br>Ifjú lombjai közzé, <br>S mézzel tömte meg ajkamat. <br><br>Nőttem, s amit az ér szélein, ott, hol az, <br>Aggott tölgyek alatt görbe futást veszen, <br>Amit szirtpatakomnak <br>Vad zajgásiban hallanom <br><br>Engedtek kegyesen szent jelenéseim, <br>Már-már zengi dalom; honnomat egykor, és <br>Lelkes nagy fiait; most <br>Még csak gyönge szerelmeket, <br><br>És a lyányka szemét, aki remegve fut <br>Lobbant lángom elől kertje homályiba, <br>S ott, a csintalan! önkényt <br>Hull keblembe, de fut megint. <br><br>1787 <br>