Ez a pompázás (Tél se fagyasztja) <br>Nem rövid Nyárnak hirtelen fattya, <br>Nem belehalás sáros Őszbe: <br>Halálig csak az tud pompázni <br>S virít, virít, <br>Ki az Istennek viselőse. <br><br>Ez a kongatás (még nincsen vége) <br>Véres és üszkös gyönyörüsége <br>Dacomnak, mely még néha lobban <br>S fülemnek, mely tűzharangot hall: <br>Bim-bum, bim-bum, <br>Rángassuk hát: ki tudja jobban? <br><br>S e harsány élet (nagy volt az ára) <br>Nem juthat pulyák híg kacajára, <br>Ha tán hajrája nem is érdem, <br>Ha tán csak örömtelen gleccser, <br>Hajrá, hajrá, <br>Díszben, zajban, üszökben, vérben.<br>

Eső után a buja gombák <br>S mint Florencban a májusi virágok, <br>Úgy születnek szent garmadával <br>Mostanában az új és új világok. <br><br>A Bibliának egy világa <br>Milyen lassu, tétova kézzel készült <br>S ma egy-egy új világ mily készen <br>Ugrik ki terhes, tüzes emberészbül. <br><br>Bethlehem híres csillagának <br>Híre maradt csak, se hamva, sem üszke, <br>De ezernyi fényes csillagra <br>Az ember-agy lobogóját kitűzte. <br><br>Az Élet egy elgondolása, <br>Egy dal, melytől egy csúf óránk megszépült, <br>Teremtés volt a lelkeinkben, <br>Újra-újra egy-egy új világ épült. <br><br>Repülő, lármás gépmadárnak <br>Istenkisértő, bátor, büszke szárnya <br>Vallja: Emberé a teremtés <br>S Isten csak egy megócskult koronája. <br><br>S mert halhatunk bármelyik percben <br>S célunk mégis az örökkévalóság, <br>Minden igaz ember ezért hős <br>S az emberszívben van a legtöbb jóság. <br><br>Tömjénbűzös, gaz korszakokban, <br>Mikor öltek, raboltak Krisztus-hitben: <br>Akkor is az Emberben maradt meg <br>Egyedül és legtisztábban az Isten. <br><br>S az emberszívben mind tisztábbak, <br>Boldogabbak, kedvesebbek a lángok <br>S miket teremt a vágyó ember, <br>Egyre szebbek az új és új világok. <br><br>Egyre erősebb a nagy Szándék, <br>Hogy az Istent ne szavakban vitassák, <br>De adassék meg az Embernek <br>Itt a Földön minden szépség, igazság. <br><br>Egyre többen hisszük és valljuk: <br>Kenyér jár nekünk a ránk-dobált kőért <br>S nem-magunkért mind többen küzdünk: <br>A leendőkért, az ékes Jövőért. <br><br>Érezzük növekvő lelkünkben <br>A Lehetetlent legyőző hatalmat <br>S hogy egykor eggyé egyesülnek <br>Az új világok, az új birodalmak. <br><br>Egy lesz majd millió világból, <br>De ez az egy minden örömmel teljes <br>S ez a szegény Siralom-Völgye <br>Mindenkinek kedves, jó lakóhely lesz. <br><br>Kik most élünk, mink is örüljünk, <br>Bár utódinknak fog Mennyország jutni, <br>Ez a miénk sziveink által, <br>Bennünk ragyog, él, mert mi gondoltuk ki. <br><br>* <br><br>Karácsony van, Krisztusok járnak, <br>Nagy hadakban és nagyranőtt Krisztusok, <br>Zengjen a dalod, szent Forrongás <br>S te nagy Egy-Világ, zengjen a himnuszod.<br>

Gyermekded kost, fehér gerléket, <br>Elsőfű-bárányt, vért és velőt <br>Áldoztam már négyéves koromban <br>Száz-arcú Hágár előtt. <br><br>Ég a tűz Hágár szent oltárán <br>S én tisztulóan lesem, lesem, <br>Szinte harminc éve várom én már, <br>Jön-e a szerelmesem? <br><br>Tisztátalan valék, vagy tiszta, <br>Nem tudom s azt se, mit akarok. <br>Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár <br>S asszony nélkül meghalok. <br><br>Ló-sóskás parlagon ébredt föl <br>Egykor e bűnös, ős szerelem: <br>Róza, a szomszédék kis Rózája <br>Bujósdit játszott velem. <br><br>Nem hallottam akkor Hágárról, <br>Csupán a vérem rítt, kacagott <br>S hiába jött azóta Kant, Spencer, <br>Mégis a régi vagyok. <br><br>Leköpöm és csókolom őket, <br>Ők: a semmiség és a világ <br>S nekik viszem az Élet-vásárból <br>A legszebb vásárfiát. <br><br>Kiknek bőrét nem érinthettem, <br>Szeréna, Zsóka; Trud és Irén, <br>Irma s az Ég tudja, kik még: álltam <br>Gőgösen mindük szivén. <br><br>S ha vásárolnom kellett csókot, <br>Behúnytam a szemem és szivem: <br>Ennyi szelíd, bús erőt nem vett még <br>Perditákon senki sem. <br><br>Úgy csókolok én, mint egy isten: <br>Friné és Genovéva rokon, <br>Mikor én csókolok. Nem a némbert, <br>Én magamat csókolom. <br><br>De szeretem őket mindegyig, <br>Magdalénát és szűz Máriát, <br>Szeretem e nemem-ölő tábort <br>S a csókos komédiát. <br><br>Párisban ezerszer elnéztem <br>A kicsi, bérmáló szűzeket: <br>Hosszú ruhában, fehéren, maflán <br>Mentek, mint a betegek. <br><br>S ezek kútfői a Jövőnek, <br>Kiknek koszorut én most fonok. <br>Ím, ezek lyányai szent Hágárnak: <br>A jövendő asszonyok. <br><br>Szeretem, ahogy megszületnek, <br>A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot, <br>Szeretek én mindenkit, ki asszony: <br>Igaz, bús férfi vagyok. <br><br>Hágár tüzébe bedobálom <br>Mindenem, amim van, örömest <br>S ha koldus vagyok, majd jön érettem <br>Egy irgalmas, őszi est. <br><br>Hágár tüzébe bámulok majd <br>S tarka, szép asszony-ravatalok: <br>Vér, emlékek buknak a szent tűzbe <br>És csókot hány egy halott.<br>

Élt és írt élet, szerelem s dalok, <br>Mámorotoktól lassan ballagok. <br><br>Be sokat adtam oda értetek <br>S nekem be kurta kézzel mértetek. <br><br>Vagyonom vékony, koldus szemfedők: <br>Kis áltatás és még kevesebb gőg. <br><br>S ha ez se lesz, mi lesz hát majd velem? <br>Kap obsitot nóta és szerelem? <br><br>Életemet, túl a silány derűn, <br>Nem fogom-e meginni keserűn? <br><br>Óh, szerelem s kevéske kis mivem, <br>Életetek, félek, hogy semmi sem. <br><br>S az életem, félek, hogy megunom <br>Hazugság-fogytán és fele-uton. <br><br>Obsitom sem lesz bölcs emlékezés, <br>Áltatás és gőg elfogy e kevés. <br><br>Futó homok lepi be a nyomom <br>S az asszonyom sem az én asszonyom.<br>

<br>Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát <br>Ákászod alján, Főldi! tenéked is? <br>Óh, néked is, kit dűlt hazádért <br>Sustorogó tüzed onta egybe! <br><br>Természet édes gyermeke! s a világ <br>Tág templomának béavatott fia! <br>Hát amikor törvényit írod <br>S pitvarait kinyitod minékünk, <br><br>Akkor szorít-é jussa alá korán? <br>Korán! az élet leggyönyörűbb korán! <br>Óh, tán irígy ő! s azt akarja, <br>Hogy bekötött szem alatt imádjuk? <br><br>Hát már Apolló, aki fejed körűl <br>Kettős borostyánt vont vala, kedvesem, <br>Hát már Apolló a halálnak <br>Bűne között hidegen danolgat? - <br><br>Nem is danolgat! Lantjai, fűvei <br>Pindus vidékén dísztelen állanak: <br>Bús a poéta- s orvos-isten, <br>Jaj, Erató s Hygiene sorvad. <br><br>És én, ki hozzád oly lekötött valék, <br>Én, a barátod, légyek-e szótalan? <br>Ah! megmeredjen szívem inkább, <br>És veled egy por alatt fedezzen <br><br>E boldog ákász: mintsem egész hazám <br>Közös telében én se legyek meleg. <br>Felvészem a lantot s gyepedző <br>Sírod előtt keseregve űlök. <br><br>Te tiszta polgár, víg, egyenes barát, <br>Mély túdományú, tiszta eszű valál; <br>Hempelyge roppant lélek apró <br>Tested erébe, nemes barátom! <br><br>Mégis becsetlen puszta bogács fedi <br>Hadház homokján szent tetemid helyét, <br>Még sincs, ki lantján a Dunához <br>Így keseregne: Kimúla Főldi! <br><br>Nincsen! De nyúgodj e ligetek megett, <br>Nyúgodj, dicső test: énvelem is csak így <br>Bánik hazám, bár drága vérem <br>Érte foly, érte fogy, érte hűl meg. <br><br>Lesz még az a kor, melybe felettem is <br>Egy hív magyarnak lantja zokogni fog. <br>S ezt mondja népünk: Óh, miért nem <br>Éltek ez emberi századunkban?!<br>