Él-é a síron túl vagy nem az emberi lélek? <br>Ezt a kérdések kérdését a mi Vitézünk <br>Fejtegeté; de mivel nem akadt nyitjára elölről, <br>Túlnanról akará még megvizsgálni. Azonnal <br>Kettényílt az örök titok kárpitja előtte... <br>Ő bément s széjjelnézett. Látván a halandók <br>Gyenge világa elől elrejtett mennyei pompát, <br>Gondolatit szárnyára vevé a lelki dicsősség, <br>És ő még fül nem hallott szent angyali hangú <br>Énekek énekein kezdé dicsérni az élet <br>Felséges voltát, mely várja az emberi lelket. <br>Megtetszett kedves zengése az angyali karnak <br>S mennyei múzsának lelkét ottfogta. E halmot <br>Hamvai tisztelik, és gyönyörű munkái hazáját.

A Herkules-bölcsők ideje volt <br>S még a Sors sem aggoskodott miattunk <br>S mi, azóta már fölnőtt valakik, <br>Unalmunkban kigyókat fojtogattunk <br>S nem volt jelszónk a forradalom, <br>Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződtünk. <br>Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha, <br>Nagy, illetlen, magyar forradalomra. <br><br>És Páris volt hazánk helyett hazánk, <br>Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk. <br>Kerültük a dunai Ázsiát, <br>Hogy dühvel, mindig, csak róla beszéljünk. <br>Arany János volt végső lobbanás, <br>Süket és sötét volt a magyar lélek, <br>Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt, <br>Míg csalt; ágált, élt a politikushad. <br><br>Köd a boulevardon s köd a sziveken, <br>Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt, <br>Csilinges, kis, honi históriák, <br>Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt, <br>Otthon minden félszeg, vigasztalan, <br>Itt rámolunk egy bolond-szebb Jövőre, <br>Bizót nem kapva s másokért is bízván. <br>Akkor jött volt először Tisza István. <br><br>Otthon a csöndes, piszkos erjedés <br>Utálatos halál-ideje tartott, <br>Mikor Párisban kék, magyar acél <br>Masszájából formálódtak a kardok. <br>Kardok, később majd hazaérkezők <br>Lelkünkért s pro pátria, libertáte. <br>Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig bor: <br>György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor. <br><br>Páris akkor még nem volt csámborult, <br>Hunn gyülevész-had sűrü menedéke <br>S otthon se tudta több, mint száz magyar, <br>Hogy tőlük fél a petyhüdt, úri béke. <br>Kis, űzött, éhes, vad csapat valánk, <br>Kiket a Sors méltán messze-zuhantott, <br>De már honnról piroslottak a rózsák <br>S egy-kettőnkre az örökkévalóság. <br><br>Akkor nagyon Tisza-Kálmán-szagu <br>Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet: <br>Zsidó báróság, türelmi adó, <br>Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek. <br>Kasztjából ritkán és óvatosan <br>Mert valaki vágyódón kinyujtózni. <br>Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most, <br>De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost. <br><br>De hallottunk már merészségeket <br>S pesti Eszterek kezdtek öltözködni, <br>Zsidók közül támadott férfi, nő, <br>Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi. <br>És lent, a Pest-szabásu végeken <br>Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak <br>S Bródy Sándornak jó hívei nőttek <br>S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek. <br><br>Szélvész-várásban telt hát az idő, <br>Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk, <br>Közös nőnk volt egy fehér, távoli <br>S ültük vele ledéren lelki nászunk. <br>Zsidó leány - mondtuk -, szimbóluma <br>Ránk-siető, új, szép, magyar időknek. <br>Addig is, bár nem voltunk nagy-serények, <br>Éltünk álmaink sok-sok istenének. <br><br>Sok politika és sok szerelem <br>S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó, <br>Sok buja vers, utazás, papfalás <br>Volt tervem és sok, hangos, nép-riasztó <br>Zenebona, rivalgó ujitás: <br>Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni <br>S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük, <br>Vészi József és Bartha Miklós együtt. <br><br>Az Ottokár bolond, nagy vásznain <br>Forró testű nők tobzódtak, lihegtek <br>S György is, bár módján, szerény-csöndesen <br>Zsákmányára készült asszony-szíveknek. <br>Páris, dicsőség, harc és szerelem <br>Lázát hordta mindhármunk ifjusága. <br>Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett, <br>De Ottokár volt a leghívőbb, legszebb. <br><br>S a nők közül szent híreket dobott <br>Felénk a lyány, kit hívok Margitának. <br>Ifjú szépségét növelte a tér, <br>Legenda, pletyka és a furcsa bánat, <br>Mely kijóskodott a szemeiből <br>S Erdős Renéet ütő vers-vágya, vére <br>S Párisban, hol vágy akkor annyit termett, <br>Távolról is kincsünk volt ez a gyermek. <br><br>Ez a fél-nő és fél-irodalom <br>Volt az asszony-neműeknek tetője <br>S Györggyel, ki dzsentris, finom, hallgatag <br>S Ottokárral együtt reszkettünk tőle <br>És vártuk akkor a nagy amazont, <br>Vártuk és féltünk, hogy el talál jönni. <br>Piktorom, kivel majdnem egy-az voltam, <br>Margitát vallott, sugton, félig-holtan. <br><br>És hányszor átvitáztunk éjeket, <br>Mert tudtuk, hogy immár hajtja a vágya <br>És szépsége a szépségek felé, <br>Az életbe, szerelembe, világba. <br>S hogy egyikünk sem lesz a kezdete <br>A kezdetek legeslegszebbikének, <br>De legalább kinek lesz első nője, <br>Vigye majd ki boldog virág-esőbe. <br><br>Együtt-bódultunk, én, György s Ottokár, <br>Alkonyati, szörnyű, párisi zajban. <br>Izgult, főtt Páris, hírek jöttenek: <br>Kozákéknak legkeletén nagy baj van. <br>S összekarolt a Nippon-babona, <br>Japán-rokonság éltette a gőgünk, <br>Vágyunk, rabságunk, szerelmünk és lázunk: <br>Vén Földünknek még majd mi magyarázunk. <br><br>Ekkor és éppen ekkor jött a hír, <br>Hogy minden mást szivünkről leszakasszon: <br>Párisba jött a mi menyasszonyunk, <br>De ki most már, jaj, igazán menyasszony. <br>Hogy Margita most már élni akar, <br>Férj lesz hamar első, nagy stációja. <br>Csak Ottokár maradt meg tréfás hősnek, <br>ťFiúk - szólt vígan -, a japánok győztekŤ. <br><br>És föltárultak előttünk csaták <br>S csaták fölött Margita fehér árnya, <br>Ahogy bennünket balga fiukat <br>Hí a harcba, magához, haza, várva <br>S hogy minden bennünk csak: Ő, Margita, <br>Menyasszonyunk, a csodás ismeretlen, <br>Ő, akiért minden vágyunk nyilallik: <br>Hungária, ha blaszfémnak is hallik.

Isten, áldd meg a magyart, <br>Jó kedvvel, bőséggel, <br>Nyújts feléje védő kart, <br>Ha küzd ellenséggel; <br>Bal sors akit régen tép, <br>Hozz rá víg esztendőt, <br>Megbűnhődte már e nép <br>A múltat s jövendőt! <br><br>Őseinket felhozád <br>Kárpát szent bércére, <br>Általad nyert szép hazát <br>Bendegúznak vére. <br>S merre zúgnak habjai <br>Tiszának, Dunának, <br>Árpád hős magzatjai <br>Felvirágozának. <br><br>Értünk Kunság mezein <br>Ért kalászt lengettél, <br>Tokaj szőlővesszein <br>Nektárt csepegtettél. <br>Zászlónk gyakran plántálád <br>Vad török sáncára, <br>S nyögte Mátyás bús hadát <br>Bécsnek büszke vára. <br><br>Hajh, de bűneink miatt <br>Gyúlt harag kebledben, <br>S elsújtád villamidat <br>Dörgő fellegedben, <br>Most rabló mongol nyilát <br>Zúgattad felettünk, <br>Majd töröktől rabigát <br>Vállainkra vettünk. <br><br>Hányszor zengett ajkain <br>Ozmán vad népének <br>Vert hadunk csonthalmain <br>Győzedelmi ének! <br>Hányszor támadt tenfiad <br>Szép hazám, kebledre, <br>S lettél magzatod miatt <br>Magzatod hamvvedre! <br><br>Bújt az üldözött s felé <br>Kard nyúl barlangjában, <br>Szerte nézett, s nem lelé <br>Honját a hazában, <br>Bércre hág, és völgybe száll, <br>Bú s kétség mellette, <br>Vérözön lábainál, <br>S lángtenger felette. <br><br>Vár állott, most kőhalom; <br>Kedv s öröm röpkedtek, <br>Halálhörgés, siralom <br>Zajlik már helyettek. <br>S ah, szabadság nem virúl <br>A holtnak véréből, <br>Kínzó rabság könnye hull <br>Árvák hő szeméből! <br><br>Szánd meg, isten, a magyart <br>Kit vészek hányának, <br>Nyújts feléje védő kart <br>Tengerén kínjának. <br>Bal sors akit régen tép, <br>Hozz rá víg esztendőt, <br>Megbűnhődte már e nép <br>A múltat s jövendőt!

Hóditották ez országot <br>Derék, lelkes, úri szittyák, <br>Jóttevői szegény népnek: <br>Iskolában így tanitják. <br><br>De nem így volt ezer évig, <br>Munkás embert ág is huzta, <br>Egy-két ezer úr kötötte <br>Millió jobbágyát guzsba. <br><br>Magyarország dús ország volt, <br>Van termése, kincse, vadja, <br>De amit a bús nép szerzett, <br>Víg uraság zsebre rakja. <br><br>Csak a gazdag, csak a zsarnok <br>Élt föl minden földi jókat. <br>Megláncolták, butitották <br>A dolgozó milliókat. <br><br>Ma már a szivek bátrabbak, <br>Sápadtak a gyermek-orcák, <br>Ha összeszakad Ég és Föld, <br>Mégis más lesz Magyarország. <br><br>Ez az ország mindnyájunké, <br>Hol bilincset urak vernek: <br>Háborura készüljön föl <br>Minden sápadt munkás-gyermek. <br><br>Van e földnek áldott Napja, <br>Pirosító levegője, <br>És ha lefogja az úr-had, <br>Munkával elvesszük tőle. <br><br>Föl, gyermekek, tanulásra, <br>Háborura, egészségre. <br>Ti lesztek majd e rab ország <br>Megváltott és boldog népe.

Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz <br>S gazdag pillangó-szárnyakat adott, <br>Szavak, ťszárnyatok bársonyára <br>Szedegessetek violaszagot, <br>Midőn felröpködtök Őt dicsérni. <br><br>Ő volt honjában legbujdosóbb magyar, <br>De fényküllőzött fél magyar eget <br>S elhagyhatták remények, Lillák, <br>E bús legény tréfált és szeretett <br>S dalolt, mikor már sipolt a melle. <br><br>Sohse tompult el elméje, sem szive <br>S bár lét-nem-léten töprengett sokat, <br>Kandi vérrel járt Pán nyomában <br>S megleste a fürdőző lyányokat <br>Szomjas nyáron berkes patakpartról. <br><br>Gyepedző sírján, úgy, amiként Hafiz <br>Sírján szűzekkel Ő tartata tort, <br>Zilálja csókos lyány rózsáit <br>S öntse víg ifju a tűz-buja bort, <br>Mintha Csokonai úr csak aludna. <br><br>Csókoljuk jól meg az ő ifju szivét, <br>Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg <br>S ha bágyadás nem ült szivünkre, <br>Kiszállnak a finom, friss kellemek <br>Vitéz Mihály gyepedző sírjából. <br><br>Im, itt a kor már, melyben fölötte is <br>Egy hív magyarnak lantja kacag, zokog, <br>Itt a tapsos, föltámasztó nap, <br>Vitéz sírján ébredt vidám okok <br>Röpítnek ki bennünket a Télből. <br><br>Mint lenge párák éjjeli csillaga <br>Indult el Ő s, ím, kövült Nap leve <br>S a debreceni Nagyerdőre <br>Éppen úgy tűz káprázatos heve, <br>Mint finnyás népére Pest-Budának. <br><br>Kartács-világban élünk, bizony igaz, <br>De Vitéz tudta: ez lesz a világ <br>S ha nem sokat segít Botond-bárd, <br>Ma is virág és kard is a virág <br>S Bizánc-kaput vág be egy vitéz csók. <br><br>Mindig, vitézek nemzete volt nevünk, <br>De valánk búsak és szerelmesek, <br>Ám lelkünk nem volt Élet-járó, <br>Csupán tán a Halálnál kevesebb, <br>Miként a Vitéz Mihály úr lelke. <br><br>Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott <br>S a mi fájásunk volt az, ami fájt, <br>Ébresztésünk ne fájjon néked, <br>Csokonai, híres Vitéz Mihály, <br>Mindnyájunknak atyánknál atyábbja. <br><br>Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te, <br>Ki fogod mindig Lillád derekát, <br>Öleled e kis magyarságot, <br>Te örök, ó s új hunn poétaság, <br>Óh, ébredj, valahányszor ébresztünk.