Filozofálok a saját árnyékomról…

Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?

Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.

Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.

Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…

Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.

Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.

Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.

Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.

Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.

Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!

Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…

Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József

Elmúlt a nyár. Már elsárgult minden,
hűvösebbek a hajnalok,
száraz levelet hord a szél, míg
végig söpör a balkonon.

Vetkőznek sorra már a fák is,
nincs levél már az águkon,
színes szőnyeget varázsoltak
a dértől csillogó pázsiton.

Én is úgy fázom. Hideg szobámban,
bár nap süt még be az ablakon,
de már melegét alig érzem,
s hosszabbak már az alkonyok.

Fáradt sugarát széjjelhintve
szinte sóhajt, míg arcomon
lágy simítással megpihenve
búcsúcsókot hagy ajkamon.

Azután elmegy. Vörös korongja
még az ég alján ott ragyog,
aztán eltűnik, és az égen
felragyognak a csillagok.

Mily kevés volt, mit tetőled kaptam,
s mégis boldoggá tettél vele,
mily kevés! És én oly sokat adtam,
lelkem még most is sajog bele.
Nékem hoztad a bíborszínű rózsát,
szétszórva ágyamon bársony szirmait,
égő szenvedélyed lázasan csitítva,
cseppenként hullajtva lelkem szirmait.
Azután elmentél, s elvitted magaddal
felbolydult szívemnek minden melegét,
s itt hagytál engem, lelkemből kifosztva,
meggyötört szívvel, hol nem süt rám a fény.
Ne keress többé! Nincs már mit adnom,
hisz elvitted szívem minden melegét,
s bár meggyötört szívvel, de újra fogok élni,
hisz nem csak belőled sugárzik a fény.

Ne búsulj bent a hideg szobában,
állj fel! Tárd ki az ablakod!
Hagyd, míg a napfény meleget áraszt
megpihenve az arcodon.


Ne búsulj bent, magadba hullva,
mint egy árnyék, mely egyre fogy,
jöjj közelebb és állj ki a fényre,
látod? Most minden úgy ragyog.


Nézd! Még a felhő is nyugodni készül,
átölelve a kék eget,
Játszi mosollyal simogatva
bólint, azután messze megy.


Ne gubbassz bent! Látod, most minden
olyan vidám és éltető,
mint a napfény, mely simogat téged,
mint egy érzéki szerető.


Ne búsulj bent! Jöjj ki a fényre!
Hadd simítsa az arcodat!
Hagyd a bánatot messze tűnni!
Hidd el: leszel még boldogabb.

Lesz majd még időd nevetni, sírni,
s holnap talán majd úgy ragyogsz,
mint a csillag, mely éji sötétben
Olyan fényesen felragyog.

Azt kérik, hogy másképp lássak mindet.
Hírcsatornák játszák itt az Istent.
A világ ilyent még sosem látott,
bunda helyett medvére kabátot.

Látunk felfelé hulló csillagot,
éhezőt, ki a fénytől jóllakott.
Acélba ütöttél faszöget,
azután kimerte a kád a vizet.

Élvezetté avanzsált a szenvedés,
tépőzárrá vált a nyomókötés.
Kitépte helyéről a fa a szelet,
ma vevőnek az eladó fizet.

Ne higgy el mindent, amit mondanak
nem fentről épülnek fel a falak.
Napszemüveg nem kell éj idején,
aki nem gazdag maradhat szegény.