Vártalak téged hosszú éjszakákon
vártalak hosszú hónapokon át
mégsem hittem hogy megérkezel hozzám
csak az ösztönöm súgta meg talán.

azután jött egy hideg őszi éjjel
s te jöttél hirtelen,váratlanul,
mikor megláttalak rögtön úgy éreztem
te vagy a világon a legszebb kisfiú.

Azóta úgy érzem beteljesült sorsom
s ha arcomon simít csöppnyi kis kezed
nincs nálam boldogabb ezen a világon
szeretlek téged, édes gyermekem!

Sóvárogva várom,
Hogy mosolyod lássam

Kezed símogatásáért,
Mindig nagyon vágytam

Bele kiáltanám a levegőbe,
Hogy vigye a szél: szeretlek, örökre

Hallja meg mindenki,
Ki akarja, ki nem,

Hogy míg élek, Te leszel
Az én nagy szerelmem.

Úgy szeretlek Tége,
Hogy reszketek Érted,

Csak gyere el hozzám,
Ölelj, csókolj puhán,

Azután maradj nálam
Egy életen át.

Álmaim őrzője voltál
oly sok fáradt hajnalon.
Már nem torzítja arcom
könnyező mosoly,
de hosszú éjszakákon át
tovább hajszolom
reflektor tépte emlék-arcodat.

Szerelmed álma kincs,
nem ad reményt a nincs,
csókjaim tüze kevés,
ha hideg az ébredés,
s nincs erőm, hogy betakarjalak.
Új ruhákba, hogy bújtassalak,
ha arcom is szegény. Kopott,
elfogyó múltam nem kapott
reményt a téli ébredéstől.
Vártam még, de a szenvedéstől
csak torz vigyorra tellett,
azután mennem kellett.

Szeretve szeretlek,
fáradt szenvedélyjel,
arcokban kereslek,
minden züllött éjjel.

Gép, ember,
gépember.
Egyek vagyunk, én és a gép,
valaki jön, helyembe lép.

De fogsz-e mással,
úgy mint akkor ott velem,
szeretkezni a hegyen,
hálózsákba bújva,
félúton Krakkó felé,
új mesés csodák elé
futsz boldogan újra,
mással, mint velem,
hazudsz neki is,
mindig mint nekem?

Fényszórók kúsznak fel a dombon,
piros hátuk álmot küld felém.


1980.

Odabenn a mély vadonban,
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrü árnyak enyhelyében;

Oh milyen jó volna ottan,
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben!...

Nem törődni a világgal,
A világ ezer bajával.
Meggondolni háboritlan,
Ami immár közelebb van...

Illatos hegy oldalában,
A tavaszi napsugárban,
Nézni illanó felhőkbe,
Mult időkbe, jövendőkbe...

És azután, utóvégre,
Észrevétlenül, megérve,
Lehullani önmagától,
A kiszáradt életfáról...

S ismeretlen sirgödörbe'
Elalunni mindörökre...
S ott egyebet mit se tenni,
Csak pihenni, csak pihenni...

Egyszer alkonyatkor tudom, szembe jött a rögös úton
Szembe jött a rögös úton lépegetve kevélyen,
Egy vén ember egy kabátban, semmiféle más ruhában,
Hangja mint az orgonáé szépen szólott és mélyen
Fátyol takarta az arcát:
Hol van, kérdé, a mennyország?

Elmenőben voltam éppen, álltam a temetőszélen,
Álltam a temetőszélen, furcsa, meglepett voltam.
Aztán bátran reá néztem, temetőbe vitt a léptem,
Megálltam egy sírhalomnál, és azután így szóltam:
Látja e sírt? Látja ember?
Látom, mondta, itt a szender.

Mennyországba nem tud jutni, oly messze van nem is tudni
Oly messze van van nem is tudni létezik egyáltalán?
De itt fekete rögökön elaludhat mindörökkön
Nyugalma lesz örökké itt. Nem ezt keresi talán?
Reá néztem, álltam, vártam,
Szólt az öreg: "megtaláltam" . . .