Tomboló vihar volt azon az estén
mely elsöprő erővel mindent felkavart,
s cikázó villámmal mindent összetépett
még a kis diófa is kettéhasadt.

Nem láttam akkor, de éreztem én is
dühöngő erejét, mellyel elrohant,
messziről hallottam őrült haragját is
melytől a kis fa is kettéhasadt.

Azóta régen elszálltak az évek
s meghasadt tövén csak gyógyult heg maradt
sűrű lombjával árnyékot terítve
mintha azt suttogná: ne add meg magad!

Azon az estén elvesztettem mindent!
Hisz az én szívem is kettéhasadt,
megtört szívvel, de újra kezdtem élni
bár a lelkemben örök heg maradt.

Egy régi kép, egy régi álom
amely előtör hirtelen,
felszakít minden régi álmot,
melyet feledni vágyol szüntelen.

Csapongva szárnyal lelked mélyén
akár a dühöngő szelek,
s újult erővel tör fel benned,
ami már régen elveszett.

Adj ki magadból mindent, mi éget!
Ne tartson vissza semmi sem!
Nem szabad többé visszanézned,
csak sebeid téped fel szüntelen!

Dobj ki mindent, mi hozzáláncolt!
S újult erővel menj tovább,
azon az úton mit kitapostál
hisz neked is nyílik még virág!

Ölelj át kérlek! Szeress engem!
Oly nagy szükségem van reád!
Ne kérdezz semmit csak szoríts magadhoz!
Ne kérdezd tőlem hogy mi bánt!

Nem kell hogy megérts most engem,
csak ölelj át! Vigyázz reám!
Úgy, ahogy először tetted
azon a forró éjszakán.

Mama szeress !Akkor is ,kérlek
amikor rossz vagyok talán,
amikor füllentek néha,
vagy elszakítom a ruhám.

Mama szeress!Akkor is,kérlek
amikor senki sem szeret,
ne tégy mást csak ölelj át engem,
s ne engedd el a két kezem!

Mama szeress ! Akkor is, kérlek
ha nem hallgatok mindig reád,
mikor a fénylő napsütéstől
nem látom a fellegek hadát.

Mama szeress !Maradj mellettem!
Most oly nagy szükségem van reád!
Mint azon az édes őszi estén
mikor először néztél reám!

Emlékszel mikor gyermekek voltunk,
s együtt játszottunk minden délután?
Zsenge tengeriből babát készítettünk.
s ócska rongyokból varrtunk rá ruhát.

Emlékszel mikor mezítláb futkostunk,
fölkavarva a keskeny út porát?
Mályva levélből nyakláncot kötöttünk,
s szalmából fontál nekem koronát.

Emlékszel mikor eperfára másztunk,
s együtt varrosgattuk elszakadt ruhám?
Istenem,milyen boldogok is voltunk!
Az volt a legszebb emlékem talán.

Vajon hol vagy most,merre vitt a sorsod?
Eszedbe jutok még néha-néha tán?
Kívánom, legyél most is olyan boldog,
mint azon a nyáron,oly sok délután!