Azon a nyáron melegebb volt,
fülledtek voltak a nappalok,
azon a nyáron azt hittem ,hogy
bárkinél boldogabb vagyok.

Azon a nyáron nekem hoztad
lelkednek minden moraját,
azon a nyáron benned láttam
a lenyugvó nap sugarát.

Azután jött egy őszi reggel
ködöt szitálva messzire
mely szertetépett minden álmot,
s nem akartam már élni sem.

Azóta elszálltak az évek
s bár belül leg mélyen titkolom,
szívemben egyre jobban érzem
sohasem voltunk boldogok.

Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!

(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)

Robert Rush - Kimondhatatlanul:

A pillanat, feltámasztotta bennem a rég kiölt vágyat.
Az érzést! Minek szikrájától ismét lángra lobban, reményt vesztett szívemben a szerelem tüze.
Úgy ég! Úgy tombol! Szilaj, pajkos lángjai felemésztik a múlt, kínzó gyötrelmét.
Nincs kontrol! Nincs már az, rég, minek kellene?!!
Hiszen EGY valaki számít és az nagyon, mert ő neked él.
Csókjaitól a szívedben a tűz szüntelen, kiolthatatlanul ég.
Érintéseitől a tested, remeg, földön állva a világ érzi át.
Vonzalom ez?! Vad szenvedély, forrón izzó tested, verítékeinek kábán áradó hada hűti le.
Vele lenni, neki élni! Csak ez számít még, még és még ezerszer még.
Akarni őt! Megálmodott határokon túl és még azon is túl! Mindenen át!
Szívedben lángot vető tűz, mellkasodba fájdalmat űz, szerelemtől fáj az? hát kit érdekel?
Boldogságtól némán, ülsz, vele szemben?
Szemében a láng, ami szívedben beforratlan hegként mély utakat hág, örökre, kitörölhetetlenül, magyarázat nélkül... ez a szerelem?ha ezt nem érzed át, nem az...

Mi ez a szenvedély? Ami gátlásoktól mentes, mélyen a szívünkben él!

Nappal van,kemény,és rideg
Érzem a hiányodat,ami elég hideg.
Mindegy ha eszem,vagy iszom
Csókodra állandóan szomjazom.
Ha dolgozom,vagy ha hazajövök,
akkor azon tűnődöm
hogy zord hiányodat,
miként tükrözöm.
Alszom,te álmaiban ott vagy,
s,ha felébredek,nincs más,csak kemény fagy.
Szeretlek édes,és kellesz,
És,ha mellettem vagy,nincs más,csak tavasz és meleg.

Nem igazán értem, s ezért kérdem, miért nem
lehet elcserélnem az életem az álmomra.
Mert az jobb volna számomra, ha valaki valami csodával áthozna, azon csodálkozna, mért van a változás csodás hatása, lelkiismerettel kárhozva.
Hisz vihet bárhova az út, a fény az alagút végén még soha ki nem hunyt. Hiába kezdesz háborút, hiába bátorítasz kiskorút vagy nagykorút, az ember soha el nem téved, várja őt a nagykörút. Az örökös körforgás.

Már pár terved felborult. Mint forgács, hullik szét a bogrács, a bomlás és a romlás lesz úrrá majd mindenen, emberek milliói kérdik : Mért tetted ezt istenem?! De nem ő volt a hibás, így hát nincs más megoldás, minthogy segítek másokon, még ha nincs is erre más okom, csak hogy megmentsem a világot, mit egy féreg vagy az ördög, nevezzem bárhogy, kirágott! Akkor is meg kérdezem a sérülttől hogy ki bántott.

Ez lesz az az állapot, beláthatod, az érvládát bezárhatod és áldhatod azt a napot, mikor önként, isten hírnökeként egy kis hitet át adok, amíg bele nem fáradok, amíg még felállhatok, legyen bármekkora az árok, felállok, a gödörből kimászok, és betemetem, a magokat elültetem, benn a földben a jövő, mint facsemete megterem, míg fejlődik figyelgetem, öntözöm és megmetszem, pár szélvihar elkerülhetetlen, azoktól is megmentem, és ha mindent megtettem, hagyom had növekedjen, magától bontson lombot egy fejlettebb életben.