álmodozások kora

Hajtottam vajdánk lovait,
Száguldó, szép paripák nyomai
Felverték a szép tájnak aranyporait.
A végtelen, vad tájban haladtunk egyre tovább.

Szekereink zörgése messzire hallatszik,
Szép lányok víg dalain a Nap hajnallik.
Szívünkben új remény ébred talán,
Vándorló élet, fejünk fölött szállt a madár.

Isteni, szép tájakon
Törzsünk meg-megállt.
Tábortüzeinknél táncot lejt sok szép leány.
Szólt a zene, a füst messze szállt.

Így éltünk egykor, hajdanán,
A középkor fénylő hajnalán.
Szabadon éltünk, mint a sas,
Álmaimban keresem a múltat, mint egy sötét lovas.

Aranylánc vagy ékes dísszel,
Alma - édes nektármézzel,
Szívem legszebb virágszála,
Csókot adok nemsokára
Feleségem homlokára.

Lépted lassú, kecses járás,
Jóságodért vagyok hálás.
Negyvenkét év házasságban,
Élünk együtt boldogságban
Csillagfényes éjszakákban.

1977. május 12., Házassági évfordulónk 43. ekkor lesz.

Felhők között legelésző égi bárány,
Hangfoszlány az éteren túl,
Testem leszáll,
Földre érve lettem
Nyomorgó, elnyomott.
Gyűlölettel övezett,
Trónfosztott, guberáló koldus.
Láp, mocsár, ingoványok szülötte,
Fekete füstszmog ivadéka.
Söpredék, nemkívánatos betolakodó!
Elvágyom innen felhők közé,
Lenni legelésző égi bárány.

Ábrándozva messzi tájon,
Anyám házát látom alkonytájon.
Rozzant házán a nap megállt,
Jó anyám sírt, hazavárt.

Tombolón fújnak a böjti szelek,
Hozzád, jó anyám, már nem mehetek.
Arany könnyed hull a mennyből,
Ezüst tollam a fájdalomtól meg-megrezdül.

Szitáló eső hull reám.
Visszatérő emlékek éltetnek, anyám.
Úgy mennék hozzád, de már késő,
Bús szél söpör, szívem vérző.

A szememben fény, köröttem csend.
Csak hallanám, hogy mi megy odafent.
Egyedül még, egyedül mindig.
Ki kísér majd el az aranyközépútig.
Itt a fejemben egy látomás.
Mi szült neked egy vallomást.
Magam ellen becsülettel küzdhetek.
Jöhet a változás.
Nem kérem, hogy megértsd.
Nem akarom, hogy megbocsáss.
Valaki más, majd rám talál s elvisz magával.
Majd hárman megyünk tovább, ő és én, a magánnyal.