Ne légy bánatos, ha lelked hideg.
Felmelegszik majd szunnyadó szíved.
Ha átcsap feletted a változás szele,
szállsz, sodródsz, változol majd vele.

Ne félj hát az újtól, mástól soha.
Beborít majd szépség aranypora.
Más nem is moshatja le szívedről.
Csak, ha folyó fakad könnyekből.

Délen, közel a parthoz, a tenger citrom zöld,
és a lemenő nap olyan mint egy korong érett görögdinnye.
A ciprusok otthona a dombok zöld lejtőjén található
amint a füves talaj emelkedik a strand mögött.
A sötét sziklák saját tartósságuknak tanúi.

Elmúlt időkben ókori hajók az öbölben lehorgonyoztak,
a nehéz vas horgokat lesűllyestették a zöld mélységbe,
és a hajó legénysége, szomjasan és a tengertől strapásan,
partra szált és vizet és vörös bort követelt.
Idegen földről hozott rakományukat aranyra cserélték.
Részegen és telt hassal elégítették ki testi vágyaikat
hajlandó vagy kényszerített némberekkel,
míg végül is visszatértek a hajóra,
hogy azt a mélyebb vágyakozást kielégítsék
melyet csak úgy tudták csillapítani ha az összes
vitorlát felvonva a hullámokon hajóztak.

És ma is, mint elmúlt időkben,
a tenger citrom zöld a part közelében, és
a lemenő nap egy korong érett görögdinnye.
A ciprusok még ma is az emelkedő
dombok zöld lejtőjén otthonodnak,
és a sziklák, mint mindig, sötét
tanúi a saját tartósságuknak.

Fázós, vacogó fények gyűlnek a periférián.
Bíborfénysugarán a hosszú, végtelen vándorkaraván
megállt.
Fárasztó útjainkat arany fényű Nap koszorúzta,
Völgyeken, dombokon átfestette szivárványra.

Hívogató, reményt sugalló Európa felé,
Hosszú utak nyíltak szekereink elé.
Ősanyánk gyenge karján az idő megállt,
Álomba ringatón könnyű volt a halál.

Vacogó, vakító hószínű, bíbor hajnalokon
Didergő múltunkon ábrándozom.
Sűrű fellegek könnyein ázott a szekér,
Hazataláltunk végül, hitet adott ez a remény.

Szerelem könnyei

Szerelmünk lélektüzén élek,
Mézillatú lelkünk harcán félek, hogy elégek.
Álmatlan hajnalokon hallgatunk csendet,
Álmaim aranyszínű hintaján folyton kereslek téged.

Hány ölelés és hány vitán őszültünk meg,
Szóváltásunk olykor éjjeli harcra ment.
Remegőn, megtörve elvérzik bennem az érzés,
És feltámad bennem újra a szerelemféltés.

Nem tudok már mást szeretni,
Hazugsággal mért kell nékünk élni.
Néked adtam a szívemet,
Veled élem le az életem.

Sóhajom hangján kétségbeesik a remény,
Földi életem kíntól szenvedőn még mit remél.
Ámor kitépte szívem, s én néked adtam,
Tündöklő életem ifjúságát terád hagytam.

Sötét vándor, csillagok alatt sétálok céltalan,
Lelkünk oltárán zokogok némán egymagam.
Hogyha majd nem kellek végleg tenéked,
Látogasd meg az elárvult sírhelyem.

Végtelennek tűnő utunk révbe ért,
Véget ért a hosszú iskolaév.
Visszanézünk a múlt évekre,
Boldog hétköznapi iskolaévekre.

Aranyszívű, segítőkész tanárok,
Iskolatársak, jó barátok.
Fájón búcsúzunk, szemeink könnyes,
Táskáinkban lapulnak még a füzeteink s a könyvek.

Online órák, nehéz évek.
Ma ezek is véget értek.
Vár ránk az ismeretlen nagyvilág,
Isten veled, iskolánk.