Ecset szőrén megelevenedik
Tubusokba relytett massza
S új életre indul
Vászonra tapadva
Kivirágzik a kéz
S az elme akarata
A színkavalkád terében
Fogantatás pillanatától
Az anyag-rezonancia összekeveredik
Festék s alany egyé válik
Ahogy a teremtés formája
Megszületik

Egy apró tovalépés
A megformált világ
Lét-harmóniájában

Az iskola, amelybe egykor jártam,
más lett. Eltűnt a régi pad,
de a belsőmben most is úgy él,
mintha tegnap lett volna csak.

Itt tanultam meg olvasni, írni,
a történelmet, a számokat,
Istenem! Milyen régen is volt!
De az emléke megmaradt.

Itt tanítottak emberségre,
s tisztelni tudni másokat,
s számtalan apró, hasznos dolgot,
mely a fejemben megragadt.

Múltak az évek, s gyermekeimre
éppen úgy várt az iskola,
új tanárokkal, s mégis épp úgy
fejükbe vésték a dolgokat.

Múlt és jelen. Majd összeforrva
emlékeinkben ott marad,
s bármily kopott is, épp oly kedves
marad nekem a régi pad.

Jó lenne látni még sokáig,
hány büszkeséget tartogat,
mint gyémántot, amely csiszolatlan,
s mégis. Értéke oly magas.

Akár
Egy lámpa használatának
Konzekvenció-levonata
Külsőségekből következtetett
Mely lehet
Remek kézműves alkotás
Csillogó gicsses darab
Modern extravagancia
Divatos dísz-elem
Vagy egyedi régiség
Pedig az csak felületes
Látszat-ismeret
A küldetés-lényege
Fényében rejlik
A megfoghatatlan tiszta fényében
Tündököl értékminősége

Hasonlatos
Mint testben a lélek
Ott belül mi rejtve maradt
A lényeg
Világossága
Nem a küllem szorul
Állandó ápolásra
A hangulatban rejlik
Sok apró hétköznapi öröm
Egyszerű szerény pillantás
Meleg köszönöm

Elégedettség békéje
A szívben dobog
Ott a világ közepe
Érzésingerekben lüktet
A lét lényeg-telje
Láthatatlan a mérlegen
Egyedi tömegértéke
A szeretet mélye
Nincs kincs s gazdagság
Mely súlyosabb lehetne
Mint a hétköznapi boldogság

Kicsi egér cini-cin
Szánkázott egy kék frizbin.
Nem vacogott, szomorkodott
Vidáman egy csúszdán siklott
Le a hóba nagy sebesen.
Így mulatott ő a télen!
Nem baj ha fagy, vagy fúj a szél!
Ugrándozik a kis egér.

Óvaintik rokonai reszketve,
Gyere pajtás az oduba izibe!
Az a világ nem nekünk lett teremtve!
A biztos fészek itt van lent az üregbe.

Az intő szóra a kis pajkos nem figyel.
Tovább csúszkál a megtalált frizbivel.
Jó a móka a hidegben....melegít!
Sopánkodás a fagy ellen nem segít.
Fütyörészik egerünk most a kertben,
Csak a nóta...az mi számít e percben!

De...
Felfigyelt a víg egérre a macska.
Vacsorára megfelelne a csacska!
Oda osont sompolyogva csendesen,
Majd nagyot ugrott a vadászunk hirtelen.

De...
Az árnyéka elárulta a bajszost.
Terítékre nem kerülök én biz most!
Fürge ám az apró lábú kis szürke,
Cseles ívvel elszaladt hát előle.
Futott-rohant a legközelebbi lyukba,
Elmaradt igy ez a mai vacsora.

Az esetből okult mindkét állatunk.
Nem árt hogyha óvatosabbak vagyunk!

Nem érdekel, hogy mit mondanak rólam,
hisz csak én tudom, mit, miért teszek,
nem érdekel, ha durva szavak szólnak,
meg sem hallja már rég, süket fülem.

Nem érdekel, ha sunyin meglapulva
gonosz pletykákat súgnak, mert lehet,
talán ennyi csak minden boldogságuk,
s minden csapástól erősebb leszek.

Nem érdekel, ha hosszú éjszakákon
magányod oly nagy, s hiányzom neked,
mikor ott voltam darabokra törve,
te sem kerestél. Nem voltál velem.

Nem érdekel, ha könnyeidnek árja
patakként folyik szét az arcodon,
neked sem fájt, mikor miattad sírtam,
s könnyektől ázott hűvös vánkosom.

Nem törölte le senki, ha sírtam,
s lelkemre hullott pergő gyöngyszeme,
apránként, lassan kristályosodva,
amíg szívemen burkot képzenek.

Körbevonva, hogy ne fájjon semmi,
s valahol mélyen mégis megrepedt,
s hiába hívsz, és hiába jönnél,
szakadt szívemben nincs többé helyed.