Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*

Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*

Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*

Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*

Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*

Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.

Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.

Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…

A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.

Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.

Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.

Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*

Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*

Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*

Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…

Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…

Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József

Fűszálak közt meglapul
a fény melege
Érződik lassú szuszogással
a föld lehellete
Csicsergő napsugár
vidítja a kedvet
Egy viruló csokor
ibolyaillat mellett
És az apróságoktól még
szép napunk is lehet.
Sok parányi hírnök
Már díszbe öltözöt
Haza tér lassan
Ki délre költözött
Fakad a zsenge rügy
Bár zuzmarás a reggel
Felfrissül a lelkünk
A varázs- kikelettel

Szélárnyékban a nap sugarai
Kigombolták kabátom
A sál lezseren lóg vállamon
Hol sosem volt vállapomon csillagom.

Már észrevehető
Pár ékesedő
Viruló korona.
Éledezik fű és fa
S az éj harmata
Még lebeg
Ízlelhető a táj zamata

Az idős fa bölcsen kivár
Bár a rügyekben mocorog a tavasz
A tapasztalat ravasz
Nem lesz koronája sivár
Mikor eljön a nyár

Aznap reggel mi magyarok nagy napra ébredtünk,
De még senki nem tudta, hogy ez lesz az ünnepünk.
Szívünkben az október huszonharmadika
Nagy nap volt és marad is, mint jelkép; rabiga.

Uram! Add, hogy konzervatívok maradjunk,
Liberalizmus elkerülje udvarunk.
Uram! Add, hogy keresztény szellem maradjon,
Ezer éves államunk, állam maradjon.

Ó Uram! Fényes tekinteted, vesd le ránk,
Bízunk, hogy akkor sikeres jövő vár ránk.
Ó Uram! Világítsd meg a gondolatunk,
Tudjuk meg azt, hogy mi jó és mit akarunk.

Én Uram! Adj valami jelet, hogy tudjuk,
Most melyik irányba folytatódhat harcunk.
Én Uram! Kérlek, támogasd a harcunkat,
Hogy később ne kelljen takarni arcunkat.

Vecsés, 2009. október 12. – Kustra Ferenc József – íródott; 1956 emlékére.

Aznap reggel mi magyarok nagy napra ébredtünk,
De még senki nem tudta, hogy ez lesz az ünnepünk.
A kicsi fellázadt, vicsorította fogsorát,
A nagy Góliát meg csak állt, nézett napokon át.

Jött a nagy hadsereg, tankok, hazánk hős fiai ellen,
Kisfiúként láttam százötvenhárom tankot Pest ellen
Menni, hogy ott fiainkat leöldököljék…
Novemberben rövid szabadságot törölték.

Mind, az egész világ rólunk beszélt,
Nép örömében vesztette eszét,
De vezetőink idegen csicskásai voltak…
Idegennek, haza ellenében meghajoltak.

Szívünkben az október huszonharmadika
Nagy nap volt és marad is, mint jelkép; rabiga.
Imádkozzunk, hogy többet ne történjen
És tegyünk, hogy a szívünk ne feledjen.

Vecsés, 2011. október 15. - Kustra Ferenc József

Nagyapám apja
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.