Idő 
Értékelés 
Értékelés Milyen élet ez?
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Orcák összeborultak, egymásban érezhetik heves gondolatokat!
Orcák összeborultak, meg a testükben a gondos mozgásokat.
Orcák összeborultak, füllel meg hallják nászágy nyikorgásokat.
Orcák összeborultak, kint meleg nő, ők érzik a hőhullámokat
Orcák összeérnek már,
szinkronban zeng a forró testük.
Izzik a reggel.
*
Orcák, ha elől egymásba forrtak, szélére kerültek a szerelem-kútnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, vízbe lökve vége a cserépkorsónak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez egy kihívás az ebédre hívásnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez véget vet a nevető ajkaknak.
Orcáik összeforrnak,
szerelem- kút szélén csók lebeg.
Elhallgat a száj.
*
Kert végében újhagyma ágyások, ők onnan lesik, hogy bizony ők mások.
Kert végében újhagyma ágyások, ők el is döntik, hogy kissé nagyon mások
Oda les az újhagyma,
a kert végében suttog, - bizony
mi mások vagyunk!
*
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, ők egy kis össze bújásban benne lennének.
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, rá is jönnek, hogy ők kenyér feltét lesznek.
Olvad reggeli napfény,
összebújnak akár a remény.
Nem leszünk feltét!
*
Orcák szeretően viselkednek, egymástól el nem mennek!
Orcák szeretően viselkednek, egymást nagyon szeretnek!
Orcák ölelik egymást,
némán, szelíden lelkük együtt.
Összeforr szívük.
*
A szél meg föl támadt, angyalhajat rájuk fújva támadt…
A szél meg föl támadt, szemük alatt örömkönny száradt…
Olyan vágy szállt reájuk,
testük egymásban oldva pihent.
Örömkönnyük száll.
*
Az udvari diófának van egy vékony-vastag csodaága, ez mi szerelem fölvigyázója!
Az udvari diófának van egy nagy, szerelmi csodaága, ő az össze borulók megóvója…
Omlik ágról a csoda,
mit dió rejt, őrzi szerelmet.
Összebújós hely.
*
Éljen a szerelem, nem is baj, ha az angyalok óvnak engem,
Éljen csak a szerelem, sokáig, nagyon óvjon még engem!
Oly halk a világ, mikor
rám néz szemed, megáll a jelen.
Csókodban lakok.
Vecsés, 2025. május 7. – Siófok, 2025. május 8. - Kustra Ferenc József- írtam: az anaforás leoninusokat. Az anaforás senrjonokat: Gránicz Éva szerző-, és poétatársam írta.
Orcák összeborultak, meg a testükben a gondos mozgásokat.
Orcák összeborultak, füllel meg hallják nászágy nyikorgásokat.
Orcák összeborultak, kint meleg nő, ők érzik a hőhullámokat
Orcák összeérnek már,
szinkronban zeng a forró testük.
Izzik a reggel.
*
Orcák, ha elől egymásba forrtak, szélére kerültek a szerelem-kútnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, vízbe lökve vége a cserépkorsónak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez egy kihívás az ebédre hívásnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez véget vet a nevető ajkaknak.
Orcáik összeforrnak,
szerelem- kút szélén csók lebeg.
Elhallgat a száj.
*
Kert végében újhagyma ágyások, ők onnan lesik, hogy bizony ők mások.
Kert végében újhagyma ágyások, ők el is döntik, hogy kissé nagyon mások
Oda les az újhagyma,
a kert végében suttog, - bizony
mi mások vagyunk!
*
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, ők egy kis össze bújásban benne lennének.
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, rá is jönnek, hogy ők kenyér feltét lesznek.
Olvad reggeli napfény,
összebújnak akár a remény.
Nem leszünk feltét!
*
Orcák szeretően viselkednek, egymástól el nem mennek!
Orcák szeretően viselkednek, egymást nagyon szeretnek!
Orcák ölelik egymást,
némán, szelíden lelkük együtt.
Összeforr szívük.
*
A szél meg föl támadt, angyalhajat rájuk fújva támadt…
A szél meg föl támadt, szemük alatt örömkönny száradt…
Olyan vágy szállt reájuk,
testük egymásban oldva pihent.
Örömkönnyük száll.
*
Az udvari diófának van egy vékony-vastag csodaága, ez mi szerelem fölvigyázója!
Az udvari diófának van egy nagy, szerelmi csodaága, ő az össze borulók megóvója…
Omlik ágról a csoda,
mit dió rejt, őrzi szerelmet.
Összebújós hely.
*
Éljen a szerelem, nem is baj, ha az angyalok óvnak engem,
Éljen csak a szerelem, sokáig, nagyon óvjon még engem!
Oly halk a világ, mikor
rám néz szemed, megáll a jelen.
Csókodban lakok.
Vecsés, 2025. május 7. – Siófok, 2025. május 8. - Kustra Ferenc József- írtam: az anaforás leoninusokat. Az anaforás senrjonokat: Gránicz Éva szerző-, és poétatársam írta.
Ez a férfi-boldogság ünnepe...
(HIQ)
Ti nők, ó
Mi lenne velünk…
Egy csapat!
Ezernyi
Hála… szeretet…
Egy csapat!
Anyák is
Vagytok, meg szülők!
Egy csapat!
Anyaként
Te vagy a csoda!
Egy csapat!
***
(senrjú)
Kedves vagy, szép is,
Mély tiszteletem neked.
Tart szeretetünk.
Köszönet, hála,
Hogy egy családban vagyunk.
Tart szeretetünk!
Köszönet, hála,
Ez, szeretet virága…
Tart szeretetünk.
***
(Leoninus)
Mi kicsit sem lennénk ilyen boldogok, ó, nők, asszonyok, lányok!
Ha nem volnátok nekünk boldog-teremtett, nők, asszonyok, lányok.
Örömünk, hogy vagytok nekünk, így szeretet csokorral készültünk
***
(tíz szavasok)
Köszönjük, mit adtatok nekünk,
Ettől közösen szép az élet nekünk!
Kedveskéim, minálunk házi angyalok vagytok!
Kívánom, legyünk tovább együtt boldogok!
Vecsés, 2025. március 3. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.
(HIQ)
Ti nők, ó
Mi lenne velünk…
Egy csapat!
Ezernyi
Hála… szeretet…
Egy csapat!
Anyák is
Vagytok, meg szülők!
Egy csapat!
Anyaként
Te vagy a csoda!
Egy csapat!
***
(senrjú)
Kedves vagy, szép is,
Mély tiszteletem neked.
Tart szeretetünk.
Köszönet, hála,
Hogy egy családban vagyunk.
Tart szeretetünk!
Köszönet, hála,
Ez, szeretet virága…
Tart szeretetünk.
***
(Leoninus)
Mi kicsit sem lennénk ilyen boldogok, ó, nők, asszonyok, lányok!
Ha nem volnátok nekünk boldog-teremtett, nők, asszonyok, lányok.
Örömünk, hogy vagytok nekünk, így szeretet csokorral készültünk
***
(tíz szavasok)
Köszönjük, mit adtatok nekünk,
Ettől közösen szép az élet nekünk!
Kedveskéim, minálunk házi angyalok vagytok!
Kívánom, legyünk tovább együtt boldogok!
Vecsés, 2025. március 3. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.
Tej és Vér
Te és én, én véreztem!
Most már kimondhatom: végeztem
veled, gyönyörű arcod nem láthatom többet,
Isten veled!
A tej, végigfolyt az asztalon,
Te tejet ittál, miközben jóllakott démonok kacajába fulladtál!
Te és én, mint fekete és fehér
összefonódott lelkünk: tej és vér...
Szívemből egy darabot
szakítottak az angyalok.
Lent voltam ott ahol a sok halott...
Azt suttogták: nélküled, meghalok.
Te és én, én véreztem!
Most már kimondhatom: végeztem
veled, gyönyörű arcod nem láthatom többet,
Isten veled!
A tej, végigfolyt az asztalon,
Te tejet ittál, miközben jóllakott démonok kacajába fulladtál!
Te és én, mint fekete és fehér
összefonódott lelkünk: tej és vér...
Szívemből egy darabot
szakítottak az angyalok.
Lent voltam ott ahol a sok halott...
Azt suttogták: nélküled, meghalok.
Tűzlobogásban, fény mellett csak járkálnak
A lerázhatatlan, fénnyel bélelt árnyak.
A fények, leégett mécsesek felett lebegnek.
Ha a lángot szél fújja, árnyak nagyon remegnek.
Ha majd a mécsesek sírodon csonkig égnek,
Akkor jön még hidege novemberi télnek.
Sok-sok csillag pompázik a ritkásan felhős égen,
A sok csillagfény sírokra ereszkedik merészen…
Csillogva ezüstben, nevetve káprázik fényesen.
A búvár örök álomba merül,
Egyszer koldus jobblétre szenderül...
Kertész a paradicsomba kerül.
Az én rokonaim mások voltak nem, mint ezek, sem matrózok,
Mégis ők lettek, az örök nyugalom tengerére hajózók,
És mint örökös bérlők lettek, örökös otthonra lelt lakók.
Változok én is, más vagyok, mint tegnap voltam,
Holnapra változok, más leszek, mint ma voltam!
De most bennem van a fájdalom, és a hiányérzés,
De nincs fellebbezés, olyan, mint bírósági végzés.
Nekünk, most más világunk van, más a te helyed,
Megy az idő… Majd fogunk találkozni veled.
Ősz olyan, nagyon álnok, néz minket és csak nevet, nevet,
Mint sütire a porcukrot, szitálja esőpermetet.
Sok-sok emlék a lelkemben simogat...
Krémszínűen édes, lélek szirmokat.
Esteledik, levegő hűl, betakar őszi alkonyat,
Aztán ősz talán játékból, de lesöpri a lombokat.
Természet meg némán tűri, terjedéshez mutat utat.
A létünk még van, temetőben, mécses fényben kőangyalok,
Hideg, csiszolt gránit sírok felett, szálldosnak az angyalok.
Barnás arany és rőt vörös... gyűröttek a falevelek,
Szálldogálnak és beterítik füvesített részeket.
A gyertyafény és a kereszt árnyéka nem hazudik,
Élet-halál belőle teljesen kitárulkozik,
Köd ilyenkor ősszel leszáll az összes sírra,
Rétekre, erdőben, összes bokorra, fára…
Végül is, minek kell ide virág, minek a mécses fény,
Várom néha, hogy hazatérj… de már Te magad vagy a fény…
Vecsés, 2014. október 8. -Kustra Ferenc József
A lerázhatatlan, fénnyel bélelt árnyak.
A fények, leégett mécsesek felett lebegnek.
Ha a lángot szél fújja, árnyak nagyon remegnek.
Ha majd a mécsesek sírodon csonkig égnek,
Akkor jön még hidege novemberi télnek.
Sok-sok csillag pompázik a ritkásan felhős égen,
A sok csillagfény sírokra ereszkedik merészen…
Csillogva ezüstben, nevetve káprázik fényesen.
A búvár örök álomba merül,
Egyszer koldus jobblétre szenderül...
Kertész a paradicsomba kerül.
Az én rokonaim mások voltak nem, mint ezek, sem matrózok,
Mégis ők lettek, az örök nyugalom tengerére hajózók,
És mint örökös bérlők lettek, örökös otthonra lelt lakók.
Változok én is, más vagyok, mint tegnap voltam,
Holnapra változok, más leszek, mint ma voltam!
De most bennem van a fájdalom, és a hiányérzés,
De nincs fellebbezés, olyan, mint bírósági végzés.
Nekünk, most más világunk van, más a te helyed,
Megy az idő… Majd fogunk találkozni veled.
Ősz olyan, nagyon álnok, néz minket és csak nevet, nevet,
Mint sütire a porcukrot, szitálja esőpermetet.
Sok-sok emlék a lelkemben simogat...
Krémszínűen édes, lélek szirmokat.
Esteledik, levegő hűl, betakar őszi alkonyat,
Aztán ősz talán játékból, de lesöpri a lombokat.
Természet meg némán tűri, terjedéshez mutat utat.
A létünk még van, temetőben, mécses fényben kőangyalok,
Hideg, csiszolt gránit sírok felett, szálldosnak az angyalok.
Barnás arany és rőt vörös... gyűröttek a falevelek,
Szálldogálnak és beterítik füvesített részeket.
A gyertyafény és a kereszt árnyéka nem hazudik,
Élet-halál belőle teljesen kitárulkozik,
Köd ilyenkor ősszel leszáll az összes sírra,
Rétekre, erdőben, összes bokorra, fára…
Végül is, minek kell ide virág, minek a mécses fény,
Várom néha, hogy hazatérj… de már Te magad vagy a fény…
Vecsés, 2014. október 8. -Kustra Ferenc József
