Eljönnek az angyalok,
mikor éppen nem vagyok,
hoznak vigaszt végtelen,
mikor már nem kell nekem.

Hol voltatok angyalok,
mikor hittem: meghalok,
s megfagyok a közönyben,
elhagyottan a könnyben?
Fagyott lelkem örökre,
nem talált már örömre,
mert elveszett mindenem,
s nem hozták vissza nekem.

Hol voltatok angyalok,
mikor anyám lett halott,
vagy üvöltött gyermekem,
s magamat is megvetem.
Hitem váltott csömörre,
s nem találok örömre.
Elvesztettem életem,
hozzátok hát; Istenem!

Akkor,mikor nem vagyok,
eljönnek az angyalok,
s mikor nem is létezem,
vigaszt hoznak énnekem.

(Pest-Buda 2013. július 29.)

Várok... olykor szomjasan...
S átölel néha egy bűnös gondolat...
Ha a toronyóra mellől levetném magam,
az megoldaná-e minden gondomat?

Hiányom lenne valakinek kín,
vagy Istennek lennék új kereszt?
A gyermeke úgysem vagyok én,
a mennyből meg tán` úgyis kirekeszt!

Angyalok harsonája szólna-e oly szépen,
mint egy varázslatos Mozart opera?
S ha dalolná valaki rövidke létem,
az megoldaná-e minden gondomat?

Várok... olykor szomjasan...
De nem jön válasz senkitől,
akkor hát hagyom... majd csak eloson,
hiszen Isten sem tehet olykor... - semmiről!

…az élet színpadán…

Zarándok lelkem, eredendően, velem együtt útra kélt,
Stikában, bőszen reménykedett, velem együtt jobbat remélt.
Lépteim a színpad deszkáján lépre csalták az éveket,
Jöttek is egymás után, így ők adták össze az életet.

Eljátszom a színpadon, hogy szív romjain születtem,
Életem maga volt az én keserűvíz tengerem…
Fuldokoltam a vad vihar magas légnyomásában,
Mezítláb és boldogan sétáltam, lélek álmában.
Páncélozott szó sem védett soha,
Élet vad volt velem és mostoha…

Sokszor gondoltam én, hogy majd tán' a következő hajnalon
Reménnyel ébredek, s áttörök a festett, díszlet falakon.
Az élet, öblös hangon, lekushadva csak hallgat,
Várnám, hogy vigasztaljon, de ő nem olyan alkat.

A pokol kapuja nekem, velem szemben lévő súgólyuk,
Onnan ordítják, mit akarok én… szól, mint egy robbantólyuk…
Nem hallották meg kesernyés, édes esdésem, tomboltam, sírtam,
Pedig volt, hogy fejemre darabos, szürke, meleg hamut szórtam.
Ordítottam belül, de nem hatott a szavaim fürtös hada,
Mi kellene még, hogy messze hallatszana szavam csengő hangja?

Az életkalitkát a létem, legott rám is zárta, gyorsan…
Én meg dalolgattam csak úgy magamnak, halkan, tán' boldogan…
Amikor megesett, nem volt gumicsizmám, maradtam a sárban,
Egyedül… térdig maradtam, nem múló, gallytörő szélviharban.

Volt, hogy hidegben hallgattam, mit dobolt a didergő fák ága,
Lehet, hogy azért nem aludtam jól, mert jaj, hideg volt a párna?
Látomásomban tüzek gyúltak és láttam, hogy ül tort a halál,
Közben le-föl röpködött egy fekete madár! Ez volt, teszthalál…

Angyalok, lehet, hogy közben pihentek, kószáló felhők szélén,
Füstokádó kéményű házaknak, közben meleg volt a mélyén.
Láttam azt is, hogy csillag-éket vett fel a meleg éjszaka,
Hold meg eljött otthonról, nem volt körülötte az udvara!

Nap is elszundított, ebbe kényszerítette az életemet,
Az volt nekem sorsom, hogy folyton csak kóstoljam a végleteket.
Életem, oly’ derűs időt, halk, selymes fuvallatot nem hozott,
De volt vihar, és fejem fölé súlyos esőfelhőket rakott.

De nagyon szeretném, ha még láthatnám azt a kis reménysugárt…
Ím, vágyálom marad… pedig árgus szemmel figyelem láthatárt.

Reggelenként, ha ébredtem, kinéztem, vagy kimentem udvarra,
Csak hóvihar volt, esőfelhő, jég, így emlékszem pirkadatra.
Lehet, hogy kortyolgatnom kellett volna a reggeli harmatból?
Vagy még van jobb is! Átölelnem egy csokrot a napfény sugárból…

Nem akarok látszani legrosszabbnak, a legjobbnak, vagy másnak,
Csak lenni akarok, csak úgy a világnak, és élni a mának.
Senki sem szólt előre, hogy fájni fog, vagy nem fog fájni,
Nekem még mennyi adatik meg? Lehet, nincs időm várni…

Nem kell majd sírnotok értem, jó emberek…
Öröm lesz majd nektek, ha én már elmegyek…
Majd cinkosan kacsintanak a verebek…

Vecsés, 2015. március 29. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként

Aki reggel leveri a harmatot,
S öntözi meg véle virágok szirmait,
Szebbé tenné szűk szemű hajnalod,
Feltárná előtted az éjszaka titkait!

Akinek kávéillat kíséri lépteit!
S nyikorgó cipőben sietve odébbáll,
Ki mindennap felveszi súlyos terheit,
Mi az esti imával végre tovaszáll!

Az angyalok helyett is vigyázza álmod!
Minden óhajtást teljesíteni vágy,
Ne kelljen célja vesztetté válnod,
Én csupán az vagyok, aki álmodik tovább!

Sajnáltassa magát, ahelyett, hogy helyre hozná amit tönkretett
Inkább könyebb neki más háta mögé bújni, főleg aki közvetett
Nem tud sirni, röstelni, vagy hibákat megbánni
Nehezebb lenne neki erre magát őszíntén elszánni.

Voltak borus percek, mikor leszált a csendes éj,
A múlt árnyai felszinre kerültek, mint a váratlan, de makacs szeszély.
Öccsétől búcsúzva, térdelve könyörgött,
Megtorlásra szomjazva, minden ép és szilárd falat ledöntött.

Senki sem figyelmeztette, mivé fog ezután válni,
Ha talán másképp döntött volna, nem kellett volna még több mély gödröt ásni.
Nem tehetett róla, hisz gyenge volt a józan ész,
Vérbe fagyva karjai, kettéhasítva az örökrész.

Holtak földjéhez, egy szál rózsával érkezett,
Testvérétől búcsúzva, egy dolgot tőle kérdezett.
Miért nem ő hagyta el, ezt a borzalmas életet,
Majd véresre szoritva a rózsát, úgy kapott vérszemet.

Kettémetszett alkony, árnyékba borulva
Ígéretett fogadott, megtorlatlanul okulva.
Játszótér ehhez képes, a bukott angyalok otthona.
Eljön az idő, kezdődik a gonoszok ostroma.