Idő 
Értékelés 
Értékelés (A búcsúzás)
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt tíz napot nyaralni, mindent érezni,
Csendet hallgatva, pihenést, környezetet élvezni.
Huszonhetedikén érkeztünk, zuhé fogadott,
Behúzódtunk a házba, s lelkünk nem dohogott.
Estére már szépen sütött a nap, gyönyörű volt,
Fülünk ciripelős, vonós hangversenyt hallgatott.
A Tisza, megnéztük és köszöni, jól van,
Alacsony a víz, kishajó majdnem dokkban.
A vékony kötél, amivel kikötötték, elszakadt,
Először nekiálltam, kikötöttem, megmaradt.
Huszonnyolcadikán derűs napra keltünk,
Csend és madárcsicsergés, mire ébredtünk.
Aztán ily’ szépen telt az idő végig.
Lelkünk örömtől szárnyalt… fel az égig.
Megint itt vagyok a parton, ez maga a varázs,
Kiültem a stégre, elernyedtem… csak szusszanás.
Élvezkedek a Tisza vízillatú pompás zamatán
És a környezet rejtélyes, ősi zöld létén, mámorán.
Folyó zölden opálos, fölül kis hullámok tovahaladnak,
Molnárka is futkos a víz felszínén, halak ki-kicsobbannak.
Fürdik a vízben a nap, ragyogása a szemünkbe verődik,
Libabőrösen nézem, víz tetején… fénysugár szétkenődik.
Olyan ez, mint egy régi világtól jövő üzenet?
Belül vegyes érzések kavarognak, mily’ őrület…
Vajh’ milyen emlékeket sodor erre le, a folyó,
Titkát haboknak, megfejteni akarja, szemgolyó.
Talán az ősi bölcsességek halotti tort ülnek?
Akik itt részt vesznek, meséjüktől megrészegülnek?
Ott vagyunk, de nem vagyunk közhelyek fogságában élők,
A végső, örök emlék pillantás varázsától félők.
Folyó környéke, mint mesevár őrzi álmunk,
Csodálkozunk, a légben… szinte meg-megállunk,
Olyan szép, talán titokzatos gyönyörűség,
Múltból jön vize, az maga a nagyszerűség.
Végig, reggelenként süket csöndre ébredtünk,
De madarak daloltak, ébresztgettek bennünk.
Este meg a fák közé beomlott alkonyon,
Békák mentek aludni, a vízbe csobbanón.
Mindennap, talán tán’ lopakodva lett este,
A tájat feketén, magával beterítette.
A hold fénye, mint egy ezüsttakaró mindent, jól befedett
És a folyó felett, ezüstös, láthatatlan csönd lebegett.
Folyóvízben, csendesen kiugró halak csobbantak,
Lassú szélben fák, alig mozdulva, borzongva zsongtak.
Szeretjük, ahogy ez az ódon táj nekünk muzsikál,
Beavat az ősi, hűlt emlékekbe… múltba citál.
Örökre megfogott, végleg rabul ejtett e békés táj!
Majd, ha az alkonyon sebzett sugarakat elénk citál
Közeledő este, nyugtával dicsérjük a napot,
Konstatáljuk, hogy a lelkecskénk megint sokat kapott.
Égetve tombolt a nyár, a bőrünket is égette,
Égetett, tombolt a nyár, füvet, mindet kiégette.
Mikor kis szél volt, vízillatos fák lombja duruzsolt,
És e kis szél a víz felszínén, hullámokat fodrozolt.
Esténként álmos folyón csendben ringatózott kishajó,
Csend volt, a víz sem csobbant, érzem, létezem, ez a való.
Itt érzem igazán, hogy létezem, s nem szab határt, csak a képzeletem,
Van miről emlékezni, csillog, mint a gyöngyház… vagy ezt csak elképzelem?
Amikor este véres az ég alja, fénycsatának vége,
Sötétség kúszva, birkózva araszol, fel a magas égre.
Elszunnyadt felhők lassan ringnak a sötétülő kékben.
Várnak a reggelre, bíznak a szép új nap ítéletében.
Másodikán éjjel kettőkor kimentem a házból
És jól tettem, mert így nem maradtam ki a csodából.
Felhőtlen égben, telihold csoszogott előre, akkor éjjel
Ezüst fénye, a nyárfasor lombjai közt nyomakodott, kéjjel.
A Hold, babonázó, metszett ezüstcsillám tekintete
Fixírozva beborít, mutatja szilárd a jelleme.
Tátott szájjal, némán nézzük a sötét, vezérlő fonalát,
Telihold óv, vigyáz ránk, mi csodáljuk éjszaka világát.
Vagy rosszul láttam? Olyan, mint a halál éje?
Nekünk villódzik az ezüst, éltető fénye?
Vad ábrájú árnyakat látok a kiaszott füvön?
Ezüst sugarakat látok sötétség füve tükrön?
Lám földöntúli szépség… mintha ezeregy éjszakai mese lenne,
Fogtam a gépet, és mindent lefényképeztem, mielőtt elmenne.
Árnyékok mesés csipketakarót varázsoltak a szikkadt fűből.
Álmélkodtam, hogy mily’ gyönyörű szépség lett a holdfény tábortűzből.
Szeretett régi idők szép világa, visszaköszön e mesés tájba,
Olyan gyönyörű, hogy ennek talán a világon sehol sincsen mása.
Minden visszaköszön most e tájba, ez senkit nem sértett,
Békesség és nyugalom, kitölt mindent, kitölti létet.
Lelkünk, itt szép lassan megtisztult, testünk újra erőt nyert,
De már nem épül, gyarapszik a lélek és test, csak zártkert.
Fázok a gyenge szélben, mi nem is fúj, én csak úgy érzem,
Búcsú háztól, hajótól, Tiszától… emlék marad nékem.
Búsan ülök a stégen, magamba roskadtam, Tiszám mos nem árad,
Töretlen a csend, valahol vannak halak, belém a nyugalom árad.
Ha nem is sokat, de ennyi nagyon szépet kaptam itt,
Ha nem sokat, mesés élményeket kaptam, mi meghitt.
Múltunk már csak köd: zöldes vízszínből szőtt fátyol,
Tanya, Tisza, fényed örökre bennünk lángol.
Ha majd otthon látjuk, éjszaka kibontja szárnyait,
Akkor emlékezünk, s morzsoljuk emlékek könnyeit…
Még utoljára itt tíz napot nyaraltunk,
Ez a mesebeli tanya volt, hol laktunk.
Kapitány nem volt itt, hajó szomorúan állt, kikötve,
Tisza csak folyt, lassan hömpölyögve… talán örökre.
Kishajóval micsoda vízparádékon voltunk,
A csend, a fák, a víz… mi pihenésben tobzódtunk.
Immár sutba lett vágva, ez a szép élet,
Heródes leütötte fejét… mi élet.
Mi elmúló, annak biz’ többnyire… örökre vége,
Tiszám… nevedet hiába suttogjuk egy végtébe,
Majd messziről figyelünk, légy továbbra is jó folyó,
Vigyázz a házra, kishajóra, emlékekre, mi jó!
Utolsó nap, csak ülök… egészen magamba roskadva,
Nézem a vizet, hajót, tájat nagyon elszomorodva,
Hallom a madárcsivitelést, nézem a hömpölygő vizet,
Ennyit kaptam belőle, a nap süt bőszen, bőrömön éget…
Ez volt a boldogság „szigete”, elfojtott szerelemről mesélt,
De a végén, már jobb híján, jól elrontott… árvaságról regélt.
Marad emlék a „sziget” csodája, vágyak között vergődünk,
De a sorsunk ez lett, ide többet… szeretnénk, de nem jövünk.
Szinte álmokból épült… s így a vár könnyen összeomlott,
Állna még ma is, de sajna’… minden, ilyképpen elromlott.
Nyaralás, pihenés, hétvége, hajókázás, nyárs és sütögetés,
Síró lélek is tudja, nem lesz már, és nincsen más, marad emlékezés.
A tanya és a vízpart, csöndes, mint régi kolostor,
Lábujjhegyen jártunk, ezt kívánja hely, tán’ monostor?
Világ olyan zajos hívságai ide nem értek el,
Beszéltük róla: ez imaként hatott, felért mindennel.
Még a szépnek és a jónak is van bíbor alkonya,
Bármilyen nagy a boldogság, eljő végső éjszaka.
Itt most nem lesz holnap reggel vidám ébredés,
Előbb-útóbb mindent beborít a feledés…
Szép minden, de eljött a búcsú ideje,
Embernek bármily’ jó, de eljött a vége.
Vérző lélekkel, könnyes szemmel, készülünk… torra,
Még sincs kedvünk megülni, nem vagyunk megorrolva.
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaik?
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaink.
Így hozta a kegyetlen élet,
Így a szép jövő semmivé lett.
Búcsúzunk a hajótól, megsimogattam, és vigasztaltam,
Hátha jó gazdához kerül, ki szereti, mint jómagam.
Búcsúzunk a tanyától is, mindent lefilmeztem,
Hátha majd jó gazdája lesz… én biz’ megígértem.
Kettőezer-tizenkettő, augusztus ötödikén, a tanyát otthagytuk
A Tisza parton, szívünket, hálás szeretetünket is, neki otthagytuk.
Szomorúan, letaglózva, vissza-visszanézve lassan távolodtunk
A természet eme kolostorából… emlékeinket ott nem hagytuk.
Ezer búcsúkönnyet követel ez a pillanat,
Hallani vélem, hogy a Tisza, hullámtort hallat.
Csipkés zsebkendőnk nincs, de azért is lobogtatja a szél,
Tisza partja utánunk szól, ősi kalandokról mesél.
Kocsinkkal lassan gurulva szeretet porfelhőt hagytunk.
Életünk egy része véget ért, ez már biz’… csak a múltunk.
E szép múlt világon majd elmélkedünk…
E szép, elmúlt világra majd emlékezzünk!
Még egyszer visszanéztem, ahogy haladtunk…
Már nincsen tovább… véget ért a szép álmunk.
Vecsés, 2012. augusztus 6. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt tíz napot nyaralni, mindent érezni,
Csendet hallgatva, pihenést, környezetet élvezni.
Huszonhetedikén érkeztünk, zuhé fogadott,
Behúzódtunk a házba, s lelkünk nem dohogott.
Estére már szépen sütött a nap, gyönyörű volt,
Fülünk ciripelős, vonós hangversenyt hallgatott.
A Tisza, megnéztük és köszöni, jól van,
Alacsony a víz, kishajó majdnem dokkban.
A vékony kötél, amivel kikötötték, elszakadt,
Először nekiálltam, kikötöttem, megmaradt.
Huszonnyolcadikán derűs napra keltünk,
Csend és madárcsicsergés, mire ébredtünk.
Aztán ily’ szépen telt az idő végig.
Lelkünk örömtől szárnyalt… fel az égig.
Megint itt vagyok a parton, ez maga a varázs,
Kiültem a stégre, elernyedtem… csak szusszanás.
Élvezkedek a Tisza vízillatú pompás zamatán
És a környezet rejtélyes, ősi zöld létén, mámorán.
Folyó zölden opálos, fölül kis hullámok tovahaladnak,
Molnárka is futkos a víz felszínén, halak ki-kicsobbannak.
Fürdik a vízben a nap, ragyogása a szemünkbe verődik,
Libabőrösen nézem, víz tetején… fénysugár szétkenődik.
Olyan ez, mint egy régi világtól jövő üzenet?
Belül vegyes érzések kavarognak, mily’ őrület…
Vajh’ milyen emlékeket sodor erre le, a folyó,
Titkát haboknak, megfejteni akarja, szemgolyó.
Talán az ősi bölcsességek halotti tort ülnek?
Akik itt részt vesznek, meséjüktől megrészegülnek?
Ott vagyunk, de nem vagyunk közhelyek fogságában élők,
A végső, örök emlék pillantás varázsától félők.
Folyó környéke, mint mesevár őrzi álmunk,
Csodálkozunk, a légben… szinte meg-megállunk,
Olyan szép, talán titokzatos gyönyörűség,
Múltból jön vize, az maga a nagyszerűség.
Végig, reggelenként süket csöndre ébredtünk,
De madarak daloltak, ébresztgettek bennünk.
Este meg a fák közé beomlott alkonyon,
Békák mentek aludni, a vízbe csobbanón.
Mindennap, talán tán’ lopakodva lett este,
A tájat feketén, magával beterítette.
A hold fénye, mint egy ezüsttakaró mindent, jól befedett
És a folyó felett, ezüstös, láthatatlan csönd lebegett.
Folyóvízben, csendesen kiugró halak csobbantak,
Lassú szélben fák, alig mozdulva, borzongva zsongtak.
Szeretjük, ahogy ez az ódon táj nekünk muzsikál,
Beavat az ősi, hűlt emlékekbe… múltba citál.
Örökre megfogott, végleg rabul ejtett e békés táj!
Majd, ha az alkonyon sebzett sugarakat elénk citál
Közeledő este, nyugtával dicsérjük a napot,
Konstatáljuk, hogy a lelkecskénk megint sokat kapott.
Égetve tombolt a nyár, a bőrünket is égette,
Égetett, tombolt a nyár, füvet, mindet kiégette.
Mikor kis szél volt, vízillatos fák lombja duruzsolt,
És e kis szél a víz felszínén, hullámokat fodrozolt.
Esténként álmos folyón csendben ringatózott kishajó,
Csend volt, a víz sem csobbant, érzem, létezem, ez a való.
Itt érzem igazán, hogy létezem, s nem szab határt, csak a képzeletem,
Van miről emlékezni, csillog, mint a gyöngyház… vagy ezt csak elképzelem?
Amikor este véres az ég alja, fénycsatának vége,
Sötétség kúszva, birkózva araszol, fel a magas égre.
Elszunnyadt felhők lassan ringnak a sötétülő kékben.
Várnak a reggelre, bíznak a szép új nap ítéletében.
Másodikán éjjel kettőkor kimentem a házból
És jól tettem, mert így nem maradtam ki a csodából.
Felhőtlen égben, telihold csoszogott előre, akkor éjjel
Ezüst fénye, a nyárfasor lombjai közt nyomakodott, kéjjel.
A Hold, babonázó, metszett ezüstcsillám tekintete
Fixírozva beborít, mutatja szilárd a jelleme.
Tátott szájjal, némán nézzük a sötét, vezérlő fonalát,
Telihold óv, vigyáz ránk, mi csodáljuk éjszaka világát.
Vagy rosszul láttam? Olyan, mint a halál éje?
Nekünk villódzik az ezüst, éltető fénye?
Vad ábrájú árnyakat látok a kiaszott füvön?
Ezüst sugarakat látok sötétség füve tükrön?
Lám földöntúli szépség… mintha ezeregy éjszakai mese lenne,
Fogtam a gépet, és mindent lefényképeztem, mielőtt elmenne.
Árnyékok mesés csipketakarót varázsoltak a szikkadt fűből.
Álmélkodtam, hogy mily’ gyönyörű szépség lett a holdfény tábortűzből.
Szeretett régi idők szép világa, visszaköszön e mesés tájba,
Olyan gyönyörű, hogy ennek talán a világon sehol sincsen mása.
Minden visszaköszön most e tájba, ez senkit nem sértett,
Békesség és nyugalom, kitölt mindent, kitölti létet.
Lelkünk, itt szép lassan megtisztult, testünk újra erőt nyert,
De már nem épül, gyarapszik a lélek és test, csak zártkert.
Fázok a gyenge szélben, mi nem is fúj, én csak úgy érzem,
Búcsú háztól, hajótól, Tiszától… emlék marad nékem.
Búsan ülök a stégen, magamba roskadtam, Tiszám mos nem árad,
Töretlen a csend, valahol vannak halak, belém a nyugalom árad.
Ha nem is sokat, de ennyi nagyon szépet kaptam itt,
Ha nem sokat, mesés élményeket kaptam, mi meghitt.
Múltunk már csak köd: zöldes vízszínből szőtt fátyol,
Tanya, Tisza, fényed örökre bennünk lángol.
Ha majd otthon látjuk, éjszaka kibontja szárnyait,
Akkor emlékezünk, s morzsoljuk emlékek könnyeit…
Még utoljára itt tíz napot nyaraltunk,
Ez a mesebeli tanya volt, hol laktunk.
Kapitány nem volt itt, hajó szomorúan állt, kikötve,
Tisza csak folyt, lassan hömpölyögve… talán örökre.
Kishajóval micsoda vízparádékon voltunk,
A csend, a fák, a víz… mi pihenésben tobzódtunk.
Immár sutba lett vágva, ez a szép élet,
Heródes leütötte fejét… mi élet.
Mi elmúló, annak biz’ többnyire… örökre vége,
Tiszám… nevedet hiába suttogjuk egy végtébe,
Majd messziről figyelünk, légy továbbra is jó folyó,
Vigyázz a házra, kishajóra, emlékekre, mi jó!
Utolsó nap, csak ülök… egészen magamba roskadva,
Nézem a vizet, hajót, tájat nagyon elszomorodva,
Hallom a madárcsivitelést, nézem a hömpölygő vizet,
Ennyit kaptam belőle, a nap süt bőszen, bőrömön éget…
Ez volt a boldogság „szigete”, elfojtott szerelemről mesélt,
De a végén, már jobb híján, jól elrontott… árvaságról regélt.
Marad emlék a „sziget” csodája, vágyak között vergődünk,
De a sorsunk ez lett, ide többet… szeretnénk, de nem jövünk.
Szinte álmokból épült… s így a vár könnyen összeomlott,
Állna még ma is, de sajna’… minden, ilyképpen elromlott.
Nyaralás, pihenés, hétvége, hajókázás, nyárs és sütögetés,
Síró lélek is tudja, nem lesz már, és nincsen más, marad emlékezés.
A tanya és a vízpart, csöndes, mint régi kolostor,
Lábujjhegyen jártunk, ezt kívánja hely, tán’ monostor?
Világ olyan zajos hívságai ide nem értek el,
Beszéltük róla: ez imaként hatott, felért mindennel.
Még a szépnek és a jónak is van bíbor alkonya,
Bármilyen nagy a boldogság, eljő végső éjszaka.
Itt most nem lesz holnap reggel vidám ébredés,
Előbb-útóbb mindent beborít a feledés…
Szép minden, de eljött a búcsú ideje,
Embernek bármily’ jó, de eljött a vége.
Vérző lélekkel, könnyes szemmel, készülünk… torra,
Még sincs kedvünk megülni, nem vagyunk megorrolva.
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaik?
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaink.
Így hozta a kegyetlen élet,
Így a szép jövő semmivé lett.
Búcsúzunk a hajótól, megsimogattam, és vigasztaltam,
Hátha jó gazdához kerül, ki szereti, mint jómagam.
Búcsúzunk a tanyától is, mindent lefilmeztem,
Hátha majd jó gazdája lesz… én biz’ megígértem.
Kettőezer-tizenkettő, augusztus ötödikén, a tanyát otthagytuk
A Tisza parton, szívünket, hálás szeretetünket is, neki otthagytuk.
Szomorúan, letaglózva, vissza-visszanézve lassan távolodtunk
A természet eme kolostorából… emlékeinket ott nem hagytuk.
Ezer búcsúkönnyet követel ez a pillanat,
Hallani vélem, hogy a Tisza, hullámtort hallat.
Csipkés zsebkendőnk nincs, de azért is lobogtatja a szél,
Tisza partja utánunk szól, ősi kalandokról mesél.
Kocsinkkal lassan gurulva szeretet porfelhőt hagytunk.
Életünk egy része véget ért, ez már biz’… csak a múltunk.
E szép múlt világon majd elmélkedünk…
E szép, elmúlt világra majd emlékezzünk!
Még egyszer visszanéztem, ahogy haladtunk…
Már nincsen tovább… véget ért a szép álmunk.
Vecsés, 2012. augusztus 6. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
A lúdból tollam, nem gyárt maszatot, tintapacát
és gondolatom próbálja felvenni ritmusát
annak, amit néktek akarok, kívánok írni,
hátha szíveteket nagyon megörvendezteti...
A mai nap is elmúlik... lesznek a tegnapok,
sötétedik, kezdenek hullani a csillagok…
Az időm tőlem egy napot ellopott,
de ma is játszott… már elmúlt dallamot.
Íróasztalomon, csonkgyertya remegő lángja világit
és bár... már késő este van, ez a kis fény engemet ámít.
Azt sugallja, írjak még, körmöljek még verset ma este,
de már álmos vagyok, rám feszül az álom lehelete.
Most inkább megyek aludni, jó éjszakát néktek,
holnap... a kelő Napnál írok pár sort tinéktek.
Vecsés, 2013. november 18. – Kustra Ferenc József
Folytassa pályázatra – az idézet Babits Mihály: A lírikus epilógja c. verséből való.
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
A lúdból tollam, nem gyárt maszatot, tintapacát
és gondolatom próbálja felvenni ritmusát
annak, amit néktek akarok, kívánok írni,
hátha szíveteket nagyon megörvendezteti...
A mai nap is elmúlik... lesznek a tegnapok,
sötétedik, kezdenek hullani a csillagok…
Az időm tőlem egy napot ellopott,
de ma is játszott… már elmúlt dallamot.
Íróasztalomon, csonkgyertya remegő lángja világit
és bár... már késő este van, ez a kis fény engemet ámít.
Azt sugallja, írjak még, körmöljek még verset ma este,
de már álmos vagyok, rám feszül az álom lehelete.
Most inkább megyek aludni, jó éjszakát néktek,
holnap... a kelő Napnál írok pár sort tinéktek.
Vecsés, 2013. november 18. – Kustra Ferenc József
Folytassa pályázatra – az idézet Babits Mihály: A lírikus epilógja c. verséből való.
Ágyamban szenvedek, Abigél,
Ha itt lennél, kisegíthetnél.
Pár orgazmusoddal,
És a kéjvágyaddal…
Nem kéne aludni… ha, lennél!
Ágyamban keresem önmagam,
De ez nem csökkenti a vágyam…
Veled kéne lenni,
Sokszor elélvezni…
Rád zúdítanám a kéjvágyam!
Ágyamban Neked is van helyed,
Beszívnám kéjes leheleted.
Te is támadhatnál,
Ez, lelkemnek használ…
Veled akarok lenni... Veled!
Vecsés, 2019. április 14. – Kustra Ferenc – Erotikus, anaforás LIMERIK csokor
Ha itt lennél, kisegíthetnél.
Pár orgazmusoddal,
És a kéjvágyaddal…
Nem kéne aludni… ha, lennél!
Ágyamban keresem önmagam,
De ez nem csökkenti a vágyam…
Veled kéne lenni,
Sokszor elélvezni…
Rád zúdítanám a kéjvágyam!
Ágyamban Neked is van helyed,
Beszívnám kéjes leheleted.
Te is támadhatnál,
Ez, lelkemnek használ…
Veled akarok lenni... Veled!
Vecsés, 2019. április 14. – Kustra Ferenc – Erotikus, anaforás LIMERIK csokor
Szüntelenül csak rád gondolok,
vágyaimtól aludni sem tudok.
Ha látlak nagyot dobban a szívem,
felöltözve szerelmes díszben.
Testem, lelkem remegve vágy rád,
cipelve szerelmet, mint málhát.
Mi lenne, ha ezt mind ledobnám?
Várnék rád szerelmünk peronján.
vágyaimtól aludni sem tudok.
Ha látlak nagyot dobban a szívem,
felöltözve szerelmes díszben.
Testem, lelkem remegve vágy rád,
cipelve szerelmet, mint málhát.
Mi lenne, ha ezt mind ledobnám?
Várnék rád szerelmünk peronján.
Szemtanuk elbeszélése alapján, versben és európai stílusú haikuban…
(HIAfo)
Szürkék a hófelhők!
Mínusz negyvenegy a
Fok! Ajkamra, rím ráfagyott.
*
(haiku)
Mínusz negyvenöt
Fokon, gondolat leáll!
Szélvihar kereng.
*
A natúr-gonosz
A harminchét fok hideg.
Bunker is havas.
*
Mínusz harmincegy
Fokban, nincs már ivóvíz.
Jégcsapot nyalni.
*
(HIAfo)
Gránátnyi hópelyhek…
Itt nagy mínuszban is,
Esik, nem rossz, szép, tetszetős.
*
Itt az összefolyt napok élet-halál harcát szétviszi a szél.
Megtört arcokon látni, hogy lövészárok maga a világszél.
Mit lehet itt érezni, mert most is mínusz harmincnyolc fok van,
Tarol a színvakság is, a bakancsunknak papírtalpa van.
A háború, maga a cselszövésnek királya,
Lehet itt még forró, repeszes robbanás máma…
Ez mindenkit kerget, a mélyebb letargiába…
Alkonyatkor, itt nem szendereg el csendesen a táj,
A rettenetes hideg, még a kopasz fáknak is fáj…
De, borongósan elsötétül az égbolt, csillagfény is elmegy aludni,
Vaksötét lesz az úr, a hideg meg önmagába kezd, mélyebbre süllyedni.
Leültem a lövészárok aljára, gondolatom, mint a tépő vihar, mi odafent dacol,
Ki nem láttam... a havas, kietlen tájat, de elég a hideg, az magában mindent elrabol.
A mesékben kevés az igazság, de itt nálunk a végtelen hómező, igazság…
Még éjjel is szépen világít, de a mínusz harmincnyolc fok, maga a gaz valóság.
*
Ha huszár volnék
Megszöktetném a lovamat!
Tanágyú lövés…
*
Mind mennénk haza…
Dezertőrt itt lelövik…
Hideg félelem…
*
Kegyetlen és jeges az élet… itt az, csupa szenvedés,
Nem fájhatott jobban régi kezdet sem… a megszületés.
Kínok közt és ordítva-sírva jövünk meg, e világra,
Ordítva-sírva, már mennénk haza, itt minden hiába!
Fagykabátban ülünk a lövészárokban,
Rettenetes, nekünk ebben a nagy hóban…
Ahogy kinézve, körbelesünk, ez egy halott táj,
Félóra után, már minden kis csontunk nagyon fáj.
*
Természet néma,
Jeges tél, némán dalol.
Hangos robbanás.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt…
*
(apeva)
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod…
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?
Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben mindent tarolt.
És sok immár megy, közeli barátommal kevesebb van velem…
Az emléked nagyon előjött, sőt, elméletben, azt ölelem.
(Önrímes)
Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás is van!
Gyorsan mennem kell… ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…
Vecsés, 2017. február 2. - Kustra Ferenc József
(HIAfo)
Szürkék a hófelhők!
Mínusz negyvenegy a
Fok! Ajkamra, rím ráfagyott.
*
(haiku)
Mínusz negyvenöt
Fokon, gondolat leáll!
Szélvihar kereng.
*
A natúr-gonosz
A harminchét fok hideg.
Bunker is havas.
*
Mínusz harmincegy
Fokban, nincs már ivóvíz.
Jégcsapot nyalni.
*
(HIAfo)
Gránátnyi hópelyhek…
Itt nagy mínuszban is,
Esik, nem rossz, szép, tetszetős.
*
Itt az összefolyt napok élet-halál harcát szétviszi a szél.
Megtört arcokon látni, hogy lövészárok maga a világszél.
Mit lehet itt érezni, mert most is mínusz harmincnyolc fok van,
Tarol a színvakság is, a bakancsunknak papírtalpa van.
A háború, maga a cselszövésnek királya,
Lehet itt még forró, repeszes robbanás máma…
Ez mindenkit kerget, a mélyebb letargiába…
Alkonyatkor, itt nem szendereg el csendesen a táj,
A rettenetes hideg, még a kopasz fáknak is fáj…
De, borongósan elsötétül az égbolt, csillagfény is elmegy aludni,
Vaksötét lesz az úr, a hideg meg önmagába kezd, mélyebbre süllyedni.
Leültem a lövészárok aljára, gondolatom, mint a tépő vihar, mi odafent dacol,
Ki nem láttam... a havas, kietlen tájat, de elég a hideg, az magában mindent elrabol.
A mesékben kevés az igazság, de itt nálunk a végtelen hómező, igazság…
Még éjjel is szépen világít, de a mínusz harmincnyolc fok, maga a gaz valóság.
*
Ha huszár volnék
Megszöktetném a lovamat!
Tanágyú lövés…
*
Mind mennénk haza…
Dezertőrt itt lelövik…
Hideg félelem…
*
Kegyetlen és jeges az élet… itt az, csupa szenvedés,
Nem fájhatott jobban régi kezdet sem… a megszületés.
Kínok közt és ordítva-sírva jövünk meg, e világra,
Ordítva-sírva, már mennénk haza, itt minden hiába!
Fagykabátban ülünk a lövészárokban,
Rettenetes, nekünk ebben a nagy hóban…
Ahogy kinézve, körbelesünk, ez egy halott táj,
Félóra után, már minden kis csontunk nagyon fáj.
*
Természet néma,
Jeges tél, némán dalol.
Hangos robbanás.
*
Hóember van itt!
Katonák építették.
Halál, erre járt…
*
(apeva)
Már,
Nagyon
Vágyok én
Hozzád, haza.
Úgy ölelnélek.
*
Mosolyod újra
Tanulnám rögvest, legott!
Ölelő karok.
*
Közös fényképünk
Már, gyűrött, töredezett!
Nekem, drága kincs!
*
Üvöltenék én
Feléd, de Te nem hallod…
Névtelen vagyok?
*
Itt a Don-kanyarban, nincsenek saját tettek a történések útján,
Ülhetek én a hóban hajnalig, de mi lesz velem megfagyás után?
Jaj! Ez egy nagyméretű akna volt,
A szomszéd bunkerben mindent tarolt.
És sok immár megy, közeli barátommal kevesebb van velem…
Az emléked nagyon előjött, sőt, elméletben, azt ölelem.
(Önrímes)
Jézusom, riadó van
A közelben halál van.
Orosz támadás is van!
Gyorsan mennem kell… ordít az őrmester,
Majd folytatom folytonos szeretettel…
Vecsés, 2017. február 2. - Kustra Ferenc József
