Idő 
Értékelés 
Értékelés Sok ember vett minket körül,
de szívem csak mosolyodnak örül.
Szavaid hallatán életre keltem,
jövőmben érted tepertem.
Mára már csak a bánat maradt
sírógörcs ontja szomjamat.
Nem hiszek többé szívem zajának,
nem akarom elhinni, hogy ez maradt utánad.
Hol rontottam el vajon?
Ezen sokat gondolkodom.
Gyötörnek az érzések,
engem vajon ki ért meg?
Nekem is kell a szeretet
belső énem ordít most veletek.
Kívülről sajnos te nem látsz be,
nem érted miért esek itt össze.
Törött szívem vígaszt nem talál,
aludni sem akarok nélküled már.
Vágyom arra hogy megölelj,
helyette csalódva alszok el.
Hazudhatnék most neked
Szeretve szerettelek,
Mindenemet feladtam volna,
Ha két szép szemed enyém volna.
De ez már csak áhítat,
Keresem a válaszokat.
Nem értem a döntésed,
Miért nem próbáljuk újra meg?
Ennyire rossz ember lennék ?
Mit veszíthetek még?
Az élet is csak van, de nem ad semmit
Legyen már vége, az istenit!
Dühöngő haragom beszél helyettem,
Bár ne lettél volna mellettem.
Észrevehettem volna,
Hogy a szíved mi nyomja.
Tehetetlen voltam mikor rájöttem
Nem látlak már az életben.
Új dolgok felé mentél
Engem meg itt felejtettél.
Sajnáltassam még itt magam?
Hiába, úgysem hallod meg a szavam.
Túl leszek valaha ezen?
Nem értem a gondolat menetem.
Túl akarok lépni rajtad!
Érezni egy női ajkat.
Szerelembe esni egy lélekben,
Ki mászni eme gödörből egy életre.
de szívem csak mosolyodnak örül.
Szavaid hallatán életre keltem,
jövőmben érted tepertem.
Mára már csak a bánat maradt
sírógörcs ontja szomjamat.
Nem hiszek többé szívem zajának,
nem akarom elhinni, hogy ez maradt utánad.
Hol rontottam el vajon?
Ezen sokat gondolkodom.
Gyötörnek az érzések,
engem vajon ki ért meg?
Nekem is kell a szeretet
belső énem ordít most veletek.
Kívülről sajnos te nem látsz be,
nem érted miért esek itt össze.
Törött szívem vígaszt nem talál,
aludni sem akarok nélküled már.
Vágyom arra hogy megölelj,
helyette csalódva alszok el.
Hazudhatnék most neked
Szeretve szerettelek,
Mindenemet feladtam volna,
Ha két szép szemed enyém volna.
De ez már csak áhítat,
Keresem a válaszokat.
Nem értem a döntésed,
Miért nem próbáljuk újra meg?
Ennyire rossz ember lennék ?
Mit veszíthetek még?
Az élet is csak van, de nem ad semmit
Legyen már vége, az istenit!
Dühöngő haragom beszél helyettem,
Bár ne lettél volna mellettem.
Észrevehettem volna,
Hogy a szíved mi nyomja.
Tehetetlen voltam mikor rájöttem
Nem látlak már az életben.
Új dolgok felé mentél
Engem meg itt felejtettél.
Sajnáltassam még itt magam?
Hiába, úgysem hallod meg a szavam.
Túl leszek valaha ezen?
Nem értem a gondolat menetem.
Túl akarok lépni rajtad!
Érezni egy női ajkat.
Szerelembe esni egy lélekben,
Ki mászni eme gödörből egy életre.
Csak utasok vagyunk
az Élet vonatán,
megváltottuk a jegyünket
születésünkkor, momentán.
Hogy hová ülünk?
nem mi döntjük el,
csak felszállunk rá
kezünkben a tikettel.
A kalauz mutatja,
- ez az Ön helye,
arcomon döbbenet,
- miért pont ide? -
De már mindegy,
csak induljon a vonat,
mielőbb lássuk meg,
rég vágyott célunkat.
Gyorsabban is mehetnénk,
mi ez a döcögés?
- Nyugodjon meg, kérem,
itt nincs késés! -
Robogunk hát tovább,
tesszük a dolgunkat,
a szerencsés választhatott,
másnak, ami maradt.
Néha azért megállunk,
egy-két utas leszáll,
eddig szólt a jegyük,
vagy valaki szelektál?
Odakint már szürkül,
a test egyre fárad,
egyre jobban kívánnék
egy megvetett ágyat.
Csikorognak a kerekek,
a vonat fékez, megáll,
kalauzunk egyszer csak
mellettem szalutál.
- Uram, Ön itt leszáll! -
kérdésemre - Miért? -
ellentmondást nem tűrően,
szenvtelenül így reflektál.
- Eddig szólt a jegye,
önnek ez a végállomás,
na igyekezzen leszállni,
a vonat indul tovább! -
- A csomag maradhat,
arra nincs szüksége,
mint mondottam volt,
az utazásának vége! -
Hiába is tiltakoznék,
- még utazni akarok -
Ő csak végrehajtja
a felsőbb parancsot.
Irigykedve nézek vissza
a maradó utasokra,
jó lett volna eljutni
még több állomásra.
Tudom, pihenés vár,
de még nem alhatok,
le kell írnom még,
sok fontos gondolatot.
- A világ szép,
az élet túl rövid,
szeress, hogy szeressenek
életed végéig! -
Van még tennivalóm,
Én úgy gondolom,
ezért potyautasként
utazom tovább a vonaton!
az Élet vonatán,
megváltottuk a jegyünket
születésünkkor, momentán.
Hogy hová ülünk?
nem mi döntjük el,
csak felszállunk rá
kezünkben a tikettel.
A kalauz mutatja,
- ez az Ön helye,
arcomon döbbenet,
- miért pont ide? -
De már mindegy,
csak induljon a vonat,
mielőbb lássuk meg,
rég vágyott célunkat.
Gyorsabban is mehetnénk,
mi ez a döcögés?
- Nyugodjon meg, kérem,
itt nincs késés! -
Robogunk hát tovább,
tesszük a dolgunkat,
a szerencsés választhatott,
másnak, ami maradt.
Néha azért megállunk,
egy-két utas leszáll,
eddig szólt a jegyük,
vagy valaki szelektál?
Odakint már szürkül,
a test egyre fárad,
egyre jobban kívánnék
egy megvetett ágyat.
Csikorognak a kerekek,
a vonat fékez, megáll,
kalauzunk egyszer csak
mellettem szalutál.
- Uram, Ön itt leszáll! -
kérdésemre - Miért? -
ellentmondást nem tűrően,
szenvtelenül így reflektál.
- Eddig szólt a jegye,
önnek ez a végállomás,
na igyekezzen leszállni,
a vonat indul tovább! -
- A csomag maradhat,
arra nincs szüksége,
mint mondottam volt,
az utazásának vége! -
Hiába is tiltakoznék,
- még utazni akarok -
Ő csak végrehajtja
a felsőbb parancsot.
Irigykedve nézek vissza
a maradó utasokra,
jó lett volna eljutni
még több állomásra.
Tudom, pihenés vár,
de még nem alhatok,
le kell írnom még,
sok fontos gondolatot.
- A világ szép,
az élet túl rövid,
szeress, hogy szeressenek
életed végéig! -
Van még tennivalóm,
Én úgy gondolom,
ezért potyautasként
utazom tovább a vonaton!
- Én a császár vagyok
és gombócot akarok!
Hallgassatok szavaimra,
és rögtön tálaljatok!
Az uralkodáshoz persze
nagyon keveset értett,
és bármit buzgón aláírt
mit írásban tőle kértek.
Hogy valami baja volt
azt tudta összes népe,
és mégis mint uralkodó
volt megfestve a képe.
Nem nemzett utódot,
és nem is volt ajánlatos.
Mint epilepsziás volt ismert,
meg aztán hogy agy bajos.
A forradalomról az kérdezte:
- Ilyesmi meg van engedve?
De Metternich csak legyintett,
amint bosszúságát leplezte.
Mikor lemondott a trónról
Prágának lett polgára,
de nagyon udvarias volt,
és soha nem szált vitába.
Szerette a szép hölgyeket.
és kalapját nékik emelte.
Végül is egy fenség volt
mert királyi pár nemzette.
és gombócot akarok!
Hallgassatok szavaimra,
és rögtön tálaljatok!
Az uralkodáshoz persze
nagyon keveset értett,
és bármit buzgón aláírt
mit írásban tőle kértek.
Hogy valami baja volt
azt tudta összes népe,
és mégis mint uralkodó
volt megfestve a képe.
Nem nemzett utódot,
és nem is volt ajánlatos.
Mint epilepsziás volt ismert,
meg aztán hogy agy bajos.
A forradalomról az kérdezte:
- Ilyesmi meg van engedve?
De Metternich csak legyintett,
amint bosszúságát leplezte.
Mikor lemondott a trónról
Prágának lett polgára,
de nagyon udvarias volt,
és soha nem szált vitába.
Szerette a szép hölgyeket.
és kalapját nékik emelte.
Végül is egy fenség volt
mert királyi pár nemzette.
Az utolsó madárhang elhalt
és a tó felszínén a hullámok lecsillapodtak.
A víz tiszta mert az összes szenny
a tó fenekére leülepedett.
Csend van és növekvő sötétség.
Az ég hold-nélküli és az első csillagok
fakó fénye tétován pislog.
Szemem fáradt, de még tisztán látom
hogy az ágak nehezebben ágaskodnak
az egek felé a dús lombok súlya alatt.
Várom a növekvő sötétséget mely szememnek
olyan mint a balzam, úgymint a csendet
melyre minden este lefekvés előtt vágyakodok.
Könyveim mindnél gyakrabban már csak arra
szolgálnak hogy ritka vendégeim láthassák
hogy valamikor komoly olvasó voltam.
Én és a halál már régi cimborák vagyunk.
Ismerem két üres koponya üregét,
és már láttam felém nyúló hideg csontos kezét.
E kevés időben mely még hátra marad, akár
hetek, hónapok vagy netán rövid évek,
(részemre ez már nagyon csekély dolog)
Már csak nyugalmat és megértést akarok.
és a tó felszínén a hullámok lecsillapodtak.
A víz tiszta mert az összes szenny
a tó fenekére leülepedett.
Csend van és növekvő sötétség.
Az ég hold-nélküli és az első csillagok
fakó fénye tétován pislog.
Szemem fáradt, de még tisztán látom
hogy az ágak nehezebben ágaskodnak
az egek felé a dús lombok súlya alatt.
Várom a növekvő sötétséget mely szememnek
olyan mint a balzam, úgymint a csendet
melyre minden este lefekvés előtt vágyakodok.
Könyveim mindnél gyakrabban már csak arra
szolgálnak hogy ritka vendégeim láthassák
hogy valamikor komoly olvasó voltam.
Én és a halál már régi cimborák vagyunk.
Ismerem két üres koponya üregét,
és már láttam felém nyúló hideg csontos kezét.
E kevés időben mely még hátra marad, akár
hetek, hónapok vagy netán rövid évek,
(részemre ez már nagyon csekély dolog)
Már csak nyugalmat és megértést akarok.
Öregségemről… ez most vízióm?
Hmm… lehet, hogy őrült vagyok, mert öregen is reménykedek?
És még, ezt is titokban teszem, mint a kicsi gyermekek?
A
Remény
Állandó.
Vagy te idős,
Vagy apró gyermek.
Nem
Merem
Reményem
Felfedni. Még
Őrültnek hisznek!
*
Miért nem akarom észrevenni, hogy a halál már itt kaszál,
Miért nem hallom, hogy a túlvilágról a visszhangom visszaszáll?
Szól,
Hangom!
Senki sem
Hallja. Menni
Még nem akarok!
*
Tényleg őrült vagyok? Ne fáradjatok, én ezt, régen nem tagadom!
Minek, ha ilyen öregen, már nincs kezemben semmilyen hatalom?
Ha
Őrült
Is volnék,
Így öregen
Nincs elég erőm.
Már
Szenil
Lettemre,
Így öregen
Nincs elég erőm.
*
Rongy életemben mindig az illúzió-pillangókat kergettem
És rongy ember lehettem...soha semmiben nem volt, semmi sikerem.
Csak
Álmot
Kergettem,
Létem hitvány.
Siker elmaradt.
*
Boldogság? Röhej! Nekem, szemből fel, csak a mesékben csillant,
Pedig ez volt vágyaim forrása, de csak a ködben villant.
Mi
Az, hogy
Boldogság?
Az létezik?
Hiú ábránd volt.
*
A bánat, az aztán kitöltötte létem, mint vörösbor a hordót,
De főleg disznótrágyával, mint tenyészmalacok az egész akolt.
Bú
S bánat,
Az volt, mint
Tengerben víz.
Csakhogy nem, elnyelt.
*
Hinnem, már nincsen is miben, és megöregedve már nem tudok
Szeretni? Nincs kit, nincs mit… meghalni vajon, nyugalomban fogok?
Hit?
Elszállt,
Nincs miben.
Szeretni? Nincs
Kit s mit. Béke lesz?
Nincs
Miben
Hinnem. Nincs
Kit szeretnem.
Békét kaszás hoz.
*
Mesélik, hogy a kárörvendő halál, majd kárörvendve nézi az utolsó perceket,
És kimondottan élvezve hallgatja majd, az utolsó, mámortalan leheleteket…
Vecsés, 2017. március 11. – Szabadka, 2017. november 21. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe: ,,Van-e még remény?’’
Hmm… lehet, hogy őrült vagyok, mert öregen is reménykedek?
És még, ezt is titokban teszem, mint a kicsi gyermekek?
A
Remény
Állandó.
Vagy te idős,
Vagy apró gyermek.
Nem
Merem
Reményem
Felfedni. Még
Őrültnek hisznek!
*
Miért nem akarom észrevenni, hogy a halál már itt kaszál,
Miért nem hallom, hogy a túlvilágról a visszhangom visszaszáll?
Szól,
Hangom!
Senki sem
Hallja. Menni
Még nem akarok!
*
Tényleg őrült vagyok? Ne fáradjatok, én ezt, régen nem tagadom!
Minek, ha ilyen öregen, már nincs kezemben semmilyen hatalom?
Ha
Őrült
Is volnék,
Így öregen
Nincs elég erőm.
Már
Szenil
Lettemre,
Így öregen
Nincs elég erőm.
*
Rongy életemben mindig az illúzió-pillangókat kergettem
És rongy ember lehettem...soha semmiben nem volt, semmi sikerem.
Csak
Álmot
Kergettem,
Létem hitvány.
Siker elmaradt.
*
Boldogság? Röhej! Nekem, szemből fel, csak a mesékben csillant,
Pedig ez volt vágyaim forrása, de csak a ködben villant.
Mi
Az, hogy
Boldogság?
Az létezik?
Hiú ábránd volt.
*
A bánat, az aztán kitöltötte létem, mint vörösbor a hordót,
De főleg disznótrágyával, mint tenyészmalacok az egész akolt.
Bú
S bánat,
Az volt, mint
Tengerben víz.
Csakhogy nem, elnyelt.
*
Hinnem, már nincsen is miben, és megöregedve már nem tudok
Szeretni? Nincs kit, nincs mit… meghalni vajon, nyugalomban fogok?
Hit?
Elszállt,
Nincs miben.
Szeretni? Nincs
Kit s mit. Béke lesz?
Nincs
Miben
Hinnem. Nincs
Kit szeretnem.
Békét kaszás hoz.
*
Mesélik, hogy a kárörvendő halál, majd kárörvendve nézi az utolsó perceket,
És kimondottan élvezve hallgatja majd, az utolsó, mámortalan leheleteket…
Vecsés, 2017. március 11. – Szabadka, 2017. november 21. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe: ,,Van-e még remény?’’
