Dermedt fák ágaikkal kapkodnak
A szélben magatehetetlenül sodródó
Hópelyhek után.
Csak egy ölelésre,
Végül dideregve
A szeretet ráolvasztja
Csillogó gyémántként
A szerencséseket.

A tova táncolók olykor csoportosulva
Árnyékként megtelepszenek a törzs
Menedéksávjában, csillagokról álmodozva.

A holnap verőfényes melegében
Egylélekké olvad a csillám-ragyogás,
És álmuk a körforgásban beteljesedik.
Valahol majd könnyezve siratnak,
Valahol tapintatosan a tájra telepednek.
Valahol csillagfényt fürdetnek,
Egylelkükben szeretetben
Boldogság cseppjeikben.

Vízgyöngy csüng az ágról,
Hópehely múltról
Suttog a metamorfózis végtelen léte,
És az értetlen elme tudata
Megszakad
A gőg felsőbbrendűségében.

Ciklusokban ismétlődik
A véletlenszerü Értelem
E parányi, összetetten
Egyszerü megnyilvánulása.
A magyarázat sokrétü lehet
A hajtóerő felett, -
Az a Nagylélek szeretet.
Minden benne terjed.

Hópehely
Vagy univerzumok halmaza,
Mindenerő egy gondolat-
Az Egy eleme része minden;
Ha van is titok, égi rejtély
A természettel,
Hogy egy lehettél
Hálás legyél!

Jót adjál, és szeretetet;
Szebb lesz úgy a te életed
Is Istenben.
Mert miként a hópehely átalakul
Akaratlanul,
Ránk is vár a végtelen utazás.
Már felszálltunk -
Nincs kiszállás.

A metamorfózis körforgásában
A lélek kvarkja
Istenhez tapadva
Időtlenül jelen lesz mindenütt
A Természetben.

(3 soros-zárttükrös duó)
Az évek útvesztőből állnak, egy lét', nagy lélek-labirintus,
Kerestem én már, de itt Ariadné fonala nem vezet… huss…
Az évek útvesztőből állnak, egy lét' nagy lélek-labirintus.

Az életúton tévelygünk ész-veszetten, sután, szinte vakon,
Sokan nem is vesszük észre, hogy létcsapdában vagyunk, alkonyon…
Az életúton tévelygünk ész-veszetten, sután, szinte vakon.
*

(Senrjú trió)
Hiába van, hogy
Dolgozunk és fáradunk!
Útvesztő… munkás!
*
Nemes akarat,
Mint botor, csak lemarad!
Útvesztő… munkás!
*
Sok a borzalom,
Végét tudni akarom?
Útvesztő… munkás!
*

(senrjon csokor)
Van ezer ráeszmélő,
Igy nem érdemes… felismerés!
Útvesztő… munkás!
*
Ha lélekölő hajsza
Botor, mert csak fáradtság… Minek?
Útvesztő… munkás!
*
Szép cél, akarat-szándék!
A nemes szándék üldözendő?
Útvesztő… munkás!
*
A fehér angyalszárnyak,
Besározódnak, nem is látják.
Útvesztő… munkás!
*
Van ki iramban, szennyest
Jobb’ szereti… élet labirint!
Útvesztő… munkás!

Vecsés, 2023. szeptember 5. – Kustra Ferenc József- íródott: F. Galambos Margit: {1892- Óbecse,} Évek útvesztője c. verse átirataként.

Egykoron szakmájában profi volt,
De lelkében már majdnem holt.
Testét kissé kór mardosta
Így könnyen rákapott a drogra.
- Ilyenné lett ez az ember.

Szégyen szíve a sárt taposta,
Hazudott, csalt, lopott-ahogy tudta.
Becsületét eljátszotta,
És a hitét is majd eldobta.
- Ez lett az az ember.

Egy nap úgy volt-rajta kapták,
Ahogy döfi az adagját.
Kábult fejjel menesztették,
Elküldték, hogy kezelhessék.
-Megvetés lett az az ember.

A lélekdoktor szívvel szólott,
De ő üvegszemmel csak mosolygott.
Hadd írja fel gyógyszereit;
A drog helyett most jó lesz ez is.
-Hitetlen lett ez az ember.

Teltek lassan a hónapok,
A sóvárgás alább hagyott.
Meditálva önmagába
Rátalált egy kis szikrára.
Régi lelke felkereste,
Ki akarattal felvértezte.
Már csak hit kell, s meglesz minden,
Hogy az az új-ember megszülessen.

Fokról fokra éledt újra
Mint kóros lelkek pártfogója.
Volt barát ki előkerült,
És volt aki csak kikerült,
De a család asztalánál
Mind örült, hogy velük ott ült.
-Ez az ember megkerült.

Alázattal vezekelve
Betegeknek segítője;
Szelíd szívvel ápolt, védett,
És voltak, kiknek példakép lett.
Az ifjúságnak megmutata,
Milyen lehet az Ember arca.
-Élni kezdett az az ember.

Megvallotta erős hittel-
Bűnbe eshetsz, elkárhozhatsz,
De az Isten feltámaszthat!
Bár szégyen folttal a szívedben
Újra élhetsz szeretetben.
-Megtért az elveszett ember.

Tacsi csontját elkaparta
Érlelődni egypár napra,
Milyen jó lesz-mondjuk keddre,
Ha csemegézni támad kedve.

Kemény fejű, makacs, s konok
Nevetgélnek a rokonok.
Nem láttak még ilyen kutyát,
Ki elmenekül ha pórázt lát.

Az utca ajtónál lecövegel,
És egy tapodtat sem mozdul el.
Durcaságán nem fog ki a jófalat,
Ilyen erős kutyánknál az akarat.

Nagy jellem és egyéniség nem vitás,
Büszke tacskó vére bizony nem hibás.
Nem marad más-elfogadjuk ahogy van,
És örülönk,hogy össze-vissza nem kapar

Jutalmul a hűségéért csontot kap,
Jó velőset, amit szívvel rágcsálgat,
S ha elkaparja holnapra hát az se baj
Huncut fején ilyen nagy lett az a vaj.

Sok-sok ezer csillag-fénynyaláb ringat.
Közben kicsit horkant a szél… pillanat.

Magam vagyok az érzéseimmel,
De tán’ velem fenyőfa, díszekkel…
Ablakon a Hold is bevilágít,
Benne bízok, ő talán nem ámít!

Szobában a feldíszített fenyőfánk ragyog,
Kint az este a holdfénnyel némán társalog.
Lélektavacskámon csónakázik a karácsony,
Kint a jég teljesen beállt a csatornarácson.

Élet beszennyezte jóságom tiszta tavát,
Ismeretlen angyal hallatja égi szavát…
Én meg, küzdöm magamat, egész életen át…

Karácsony van, az én boldogságom határtalan,
Ha ma véletlenül rossz lennék, az akaratlan…
Kint meg, jó nagy köd van, látom, hogy átláthatatlan…

Karácsonyunk, mint puha fészekbe, szobába begömbölyödött,
Ez bizony nagy öröm, mert úgy látom én, a fény megkettőződött…
Ma már láttam, kint a foszló pára, a fenyőfákról csöpögött…

Nincs okom a könnyekre, de térdelve is homályosan látok,
Kreálok majd valamit az életben, amit fánk alatt várok…
És lesz ott majd ajándék szeretet, vigyázva ápolgassátok!

Ma van a szent karácsony estéje, és hívőn hiszem,
A szeretet mindent legyőz, ezt majd én tovább viszem…
Szemetekben az öröm csillogását, majd őrizem…

Lehet, hogy talmi árny, ez a csillogás,
De ablakon beszólt egy angyal: nyomás,
Menj ki a kapuba, vendég jött… ki más?

Vecsés, 2015. december 1. – Kustra Ferenc József