Idő 
Értékelés 
Értékelés Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.
Ahol, egykor a kettőnk találkája volt a hátsó kertben,
Ott bizony, szépen kinyílt emlékként Kegyed krizantém bokra…
Az én, Kegyed iránti gyöngéd, nem elmúló érzelemben,
Az erős szeretet nekilendült, el is telt, már ragyogva…
El is nyílott már
A nagy krizantém bokor a kertben.
Szerelmem él még,
Ön után sajgón fájó szívemben.
El is nyílott már,
A nagy krizantém bokor a kertben.
Kegyed, már régen nincs velünk, a kert is ettől árva,
Szerelmem is rászáradt az Ön krizantém bokrára.
A könnyeim meg zúdulnak akaratlan... arcomra.
Én meg emlékezve bolyongok csak úgy egymagamba.
El is nyílott már
A nagy krizantém bokor a kertben.
Szerelmem él még,
Ön után sajgón fájó szívemben.
El is nyílott már,
A nagy krizantém bokor a kertben.
Vecsés, 2023. január 30. – Kustra Ferenc József - Íródott: Vaszilij Sumszkij: azonos c. verse átirataként. Közzétette; Szöllösi Dávid műfordító - január 29 2023.
Ott bizony, szépen kinyílt emlékként Kegyed krizantém bokra…
Az én, Kegyed iránti gyöngéd, nem elmúló érzelemben,
Az erős szeretet nekilendült, el is telt, már ragyogva…
El is nyílott már
A nagy krizantém bokor a kertben.
Szerelmem él még,
Ön után sajgón fájó szívemben.
El is nyílott már,
A nagy krizantém bokor a kertben.
Kegyed, már régen nincs velünk, a kert is ettől árva,
Szerelmem is rászáradt az Ön krizantém bokrára.
A könnyeim meg zúdulnak akaratlan... arcomra.
Én meg emlékezve bolyongok csak úgy egymagamba.
El is nyílott már
A nagy krizantém bokor a kertben.
Szerelmem él még,
Ön után sajgón fájó szívemben.
El is nyílott már,
A nagy krizantém bokor a kertben.
Vecsés, 2023. január 30. – Kustra Ferenc József - Íródott: Vaszilij Sumszkij: azonos c. verse átirataként. Közzétette; Szöllösi Dávid műfordító - január 29 2023.
Sok éve moha lepte kövek, már mállanak,
Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak.
A nélküled volt élet romjai mutatják a mának,
Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak.
Egész délután csak ülök a sírnál a padon…
Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom.
Ez az idő nekem követhetetlen,
Lelkem múló vágya eltörhetetlen…
Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak,
Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának.
Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának,
Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának.
Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol,
Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol.
A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak,
Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat…
Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra,
Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra.
Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek
Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek.
Öregedő embernek bizonytalan a lépte,
Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde.
Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése…
Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére...
Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József
Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak.
A nélküled volt élet romjai mutatják a mának,
Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak.
Egész délután csak ülök a sírnál a padon…
Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom.
Ez az idő nekem követhetetlen,
Lelkem múló vágya eltörhetetlen…
Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak,
Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának.
Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának,
Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának.
Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol,
Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol.
A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak,
Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat…
Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra,
Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra.
Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek
Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek.
Öregedő embernek bizonytalan a lépte,
Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde.
Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése…
Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére...
Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József
Oly sokat változott minden.
Olyan más lett, és oly üres,
mintha idegen tájakon járnék,
ahol nem vár rám senki sem.
Olyan furcsa és néma lett minden,
és már nincsen itt semmi sem,
csak unottan meredő elhagyott házak,
hol a falak közt nincs meleg.
Ablakok, melyek szélesre tárva
szinte hívnak, hogy jöjj ide!
Hiába mennék, nincs már itt semmi
csak a ház, amely oly üres.
Miért maradnék? Rég messze vannak
azok, akiket szeretek,
s ezer érv, amely ellene szól
annak, hogy én még itt legyek.
S mégis: valami furcsa érzés
úgy feszíti most mindenem!
Mintha a szívem egy darabja
szakadt le volna hirtelen.
Az emlékeim már magamba zártam,
s tudom, hogy máshol jobb lehet!
S mégis: legmélyebb álmaimban
tudom, hogy mindig itt leszek.
Olyan más lett, és oly üres,
mintha idegen tájakon járnék,
ahol nem vár rám senki sem.
Olyan furcsa és néma lett minden,
és már nincsen itt semmi sem,
csak unottan meredő elhagyott házak,
hol a falak közt nincs meleg.
Ablakok, melyek szélesre tárva
szinte hívnak, hogy jöjj ide!
Hiába mennék, nincs már itt semmi
csak a ház, amely oly üres.
Miért maradnék? Rég messze vannak
azok, akiket szeretek,
s ezer érv, amely ellene szól
annak, hogy én még itt legyek.
S mégis: valami furcsa érzés
úgy feszíti most mindenem!
Mintha a szívem egy darabja
szakadt le volna hirtelen.
Az emlékeim már magamba zártam,
s tudom, hogy máshol jobb lehet!
S mégis: legmélyebb álmaimban
tudom, hogy mindig itt leszek.
Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni,
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.
Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.
A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.
A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…
A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.
Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.
Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.
Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.
Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.
Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.
Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.
A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.
A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…
A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.
Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.
Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.
Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.
Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.
Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
